18. rész
Charlotte
– Sajnálom –
mondta.
Elton
meglepetten fordult felé.
– Mit? –
kérdezte értetlenül.
– Az egész
ebédet. Amit a szolgálókról mondtak...
– Nem tehet
róla, hogy mit mondanak mások. Egyébként pedig már megszoktam.
Charlotte várta,
hogy Elton folytassa, ezért hallgatott.
– Szolgálónak
születtem, és úgy is nőttem fel. Rosszabbakkal is találkoztam már, mint ők, és
durvább dolgokat is mondtak már, pedig akkor még tudták is, hogy az vagyok.
– Sajnálom –
ismételte Charlotte, mert tényleg így érezte.
Elton megvonta a
vállát.
– Nem
változtathatunk azon, aminek születtünk.
– Nem, nem
változtathatunk – suttogta Charlotte.
– De
megpróbálhatjuk kihozni belőle a legtöbbet – folytatta Elton mosolyogva. – Soha
nem zavart, hogy nem vagyok nemes. Rengeteg dolog van az életemben, aminek
örülhetek.
– Például? –
Charlotte valóban kíváncsi volt. Ő mindig csak az udvari életet ismerte.
– Vannak
barátaim. Szeretem a munkámat. Imádom, amikor szabadon vágtathatok és ahogy a
szél a hajamba kap.
– Az valóban jó
érzés lehet – bólintott Charlotte, és remélte, nem nagyon hallatszik a vágy a
hangjából.
Némán folytatták
tovább az útjukat a lakosztályáig. Charlotte időről időre lopva Elton felé
pillantott. Látta, hogy a fiú szinte mindenre rácsodálkozik, bár próbálja nem
mutatni. Charlotte teljesen új szemmel nézett végig a folyosókon. Itt nőtt fel,
már tökéletesen megszokta a palotát. De most képes volt egy külső szemlélő
szemével nézni. Tudta, hogy a csillárok többe kerülnek, mint amennyit Elton
egész életében keresett, és hogy az aranyozott stukkók, a festmények, a
szőnyegek mind olyasmik, amiket Elton még sohasem látott.
Charlotte-nak
volt egy kis bűntudata emiatt. De valamit Elton nem tudhatott. Lehet, hogy
minden gazdagon díszített, de attól ez még ugyanúgy csak egy börtön.
Elton
Lehetséges, hogy
Charlotte hangjában szomorúságot hallott? Egészen úgy suttogott, mintha nem
lenne boldog. De hát miért? Elton körbenézett. Minden gyönyörű, mindene megvolt, amire csak vágyhat. Legalábbis nagyon úgy látszott.
Percekig hallgattak,
aztán Elton nem bírta tovább a csendet.
– Miért szomorú?
A szülei miatt?
Charlotte
riadtan nézett rá.
– Miből
gondolja, hogy szomorú vagyok?
Elton már
megbánta, hogy megszólalt. Most mit mondhatna erre? Hogy a hangjából? Vagy
abból, ahogy most rá nézett? Ez túl személyes lenne.
De mielőtt
bármit mondhattak volna, Charlotte hirtelen megállt.
– Megérkeztünk –
mutatott a mellettük lévő ajtóra a hercegnő.
Elton bólintott,
az ajtóra nézett, aztán vissza Charlotte-ra. Még semmit sem beszéltek meg
rendesen. Nem tudta, hogy most visszamenjen-e az istállóba. Hiszen mi van, ha
valaki észreveszi? De ha nem mehet oda vissza, akkor hol kellene éjszakáznia?
Az egész tervet nem gondolták végig rendesen.
Charlotte
kinyitotta a szobája ajtaját, Elton pedig már épp indult volna. Legrosszabb
esetben Shoe asszonyságtól kér menedéket.
De hirtelen egy
kéz állította meg. Charlotte gyengéden megragadta a karját, hogy
visszaforduljon.
– Jöjjön be! – A
hangja parancsoló volt, de közben elpirult.
Elton pedig elhűlve
teljesítette a kérését.
Nagyon tetszett! így tovább:))
VálaszTörlésCsatlakozom az előttem szólóhoz! Nagyon jó, csak így tovább! A kép Eric Saade Masquerade című számának klipjéből van... Ismered??? Ha nem, akkor csak ajánlani tudom, nagyon jó zenéi vannak! :D
VálaszTörlésSzia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett. :D Igen, ismerem, onnan vettem a képet közvetlenül. Szeretem a számot is, és Eric Saade-t is. :)
Imádom, alig várom a folytatást!!
VálaszTörlésGratulálok :D
Bo×××
Hello Deszy!
VálaszTörlésImádom a blogodat, de erre is fordíthatnál egy kis energiát az árnyvadászos blogodból, mert mán nagyon érdekelne a folytatás!
Pussz