Száguldó végzet

Ezt a novellát Marco Simoncelli emlékének szeretném ajánlani. Az ő halála miatti megrendülés ihlette és hozta életre... Szavakkal ki sem fejezhető, mekkora tragédia az ő halála. A motorsport világa egy hihetetlen tehetséges fiatalembert veszített el, sokan pedig családtagot, barátot, szerelmet, példaképet... Nyugodjon békében.

Száguldó végzet

Az adrenalin megint buzgott az ereimben. Ahogy közeledett a verseny, percről percre éreztem, hogy nő a pulzusom. Minden pillanattal jobban átjárt az izgalom. Már éreztem is, ahogyan eggyé válik a motor a testemmel, ahogyan minden mozdulatomra reagál. A legkedvesebb társam...

A csapat még állítgatott rajta néhány dolgot a rajtrácson, ahogy kértem. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Tudtam, hogy már közel vagyok a célomhoz: a győzelemhez. Még egyszer sem sikerült a dobogó legfelső fokára állnom ebben a géposztályban, de tudtam, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a fejem fölé emelhetem az áhított kupát.

És eljött a pillanat, amikor felültem a motoromra, éreztem a rezgést alattam. Mint mindig, most is úgy dorombolt, mint egy házi macska, amikor megérzi, hogy hazaért a gazdája. Az én oroszlánom – mert jobban hasonlított egy erős, királyi ragadozóhoz, mint egy cirmos cicához – azonban nem tejet követelt, hanem elsőséget. Engem a vérem hajtott a győzelem felé, a szívem minden dobbanása ezután áhítozott. Őt pedig minden elnyelt üzemanyagcsepp és a négyütemű, duruzsoló motor vitte előre.

Olyan szimbiózisban éltünk együtt, amit senki sem érthetett meg. Ő nem csak egy gép volt, hanem a barátom és társam a végsőkig. Tudtam, ha meghalok, velem hal ő is...

A felvezető kör alatt már csak arra gondoltam, hogyan előzhetném meg az előttem lévőket, és hogy kerülhetnék az élre. A kanyarokban még óvatosan dőltem be, mert tudtam, hogy fel kell melegítenem a gumikat. Minél jobban sikerül, annál nagyobb esélyem lesz az előzésre.

Az egyetlen kör a rajt előtt, a bemelegítés hamar véget ért. Felálltam a rajtrácsra. Körülöttem zümmögtek a motorok, ordított a közönség, és talán még a helyi műsorvezető is elmondta az utolsó fontos információkat a start előtt. Ezeket mind kizártam.

Amikor az utolsó versenyzőtársam is felállt a rajtrácsra, hirtelen mintha megfagyott volna a világ. Már nem volt zümmögés, már nem hallatszott a buzdítás sem a lelátókról. Semmi mást nem hallottam, csak a fülemben lüktető szívdobbanásokat. Mintha néhány másodpercre mindenki visszafojtotta volna a lélegzetét, egyetlen pillanatra minden megállt.

Aztán a lámpák kialudtak, és indítottam. Kilőttem. Éreztem, hogy egy-két motor mellett már sikerült is elsüvítenem. Aztán jött egy kanyar, erősen bedőltem, a térdeimmel éreztem az aszfaltot, és tudtam, hogy újabb ellenfelet sikerült leelőznöm.

A hosszú egyenes szakaszban felgyorsultam, és a bukósisakon keresztül is éreztem, amit a legjobban szerettem a motorozásban: a süvítő szelet. Amikor alattam volt a motorom, semmi más nem számított. Ketten voltunk a világ ellen, és együtt száguldoztunk a széllel szemben. De mi ketten még őt is legyőztük.

Aztán a következő jobbosban éreztem, hogy valami nem stimmel. Túlságosan bedőltem, túl agresszívan akartam előzni. Bármilyen erős is az oroszlán, nem legyőzhetetlen. Elvesztettem felette az uralmat, és csak csúsztam...

Aztán már nem éreztem semmit, nem láttam mást, csak egy hirtelen fehér villanást...