Cinderelton - 9. rész

Cinderelton - 9. rész

Charlotte

Charlotte alig hitte, hogy mit csinál. Másodszor táncol egy olyan férfival, aki alig néhány perce ismer, és még a vezetéknevét sem tudja, és ráadásul a keresztnevén szólítja! Még soha nem érezte magát ennyire neveletlennek, botrányosnak és... izgatottnak és szabadnak.

Tökéletesen tudatában volt annak, hogy abban a szent pillanatban a terem összes szempárja rájuk mered, ha pedig mégsem, az csak azért lehet, mert tulajdonosa épp azzal van elfoglalva, hogy megvitassa ezt a szaftos pletykát valakivel.

Charlotte már megszokta, hogy rá irányul a figyelem. Hercegnőként ezzel együtt kellett élnie. Amikor megszületett, megmutatták a világnak. Amikor kihullott az első foga, eltették és megőrizték. Tizenkét évesen már bevezették a társaságba, és megrendezték az első bálját. Előtte sem lehetett soha egyedül, mert mindig vele voltak a szülei, vagy egy szolgáló, néhány társalkodónő, esetleg mindhárom. Azóta pedig, hogy belépett az eladósorban lévő lányok sorába, az összes nemes vele foglalkozott.

Ki nem állhatta az érzést, hogy minden lépéséről tudnak. Egy tollpihét sem tehetett arrébb anélkül, hogy valaki tudjon róla. Most azonban élvezte, hogy mindenki őket nézi. Egyszerűen azért, mert végre valami olyanért figyelték, amiért ő maga a felelős, nem pedig a származása. Most nem hercegnőként tekintettek rá. Azért bámulták és azért sustorogtak róla, mert botrányosan viselkedett. Kacagni kezdett, amikor rájött, hogy kifejezetten élvezi a helyzetet.

Aztán észrevette, hogy Elton kíváncsian méregeti. Próbált lehiggadni, és kutatni kezdett a fejében valami semleges téma után. Nem támadhatja le rögtön a kérdéseivel, mert az túl feltűnő lenne. Pedig legalább ezer kérdést szeretett volna feltenni, amik alapján talán könnyebben eldönthetné, hogy őt akarja-e a választani.

– Szereti a zenét?

– Igen. Édesapám gyönyörűen furulyázott, édesanyám pedig énekelt. Imádtam őket hallgatni. – Elton hangja ellágyult, amikor ezt mondta. Érződött, mennyire szereti a szüleit. Charlotte-nak nagyon tetszett a válasza. Nem gondolta, hogy egy ilyen egyszerű kérdés ennyit elárul majd róla. Azt hitte, a férfi ad majd valamilyen udvarias választ, amit jó előre begyakorolt, de szerencsére nem így tett. Rögtön el is raktározta magában a megtudott információkat, és a képzeletbeli listáján feljegyezte, mint előnyös tulajdonságot.

– Imádta? – faggatta tovább a férfit.

– Meghaltak.

Charlotte nem gondolta, hogy rögtön egy ilyen kényes témát érintenek.

– Sajnálom – mondta őszintén. Ha belegondolt, milyen lenne a szülei nélkül...

– Régen történt.

Charlotte erre nem tudott mit mondani, a férfi pedig nem kezdett más témába. A csend már kezdett kínossá válni, ráadásul a nézőközönség is túl nagy volt. Akárhogy próbálkozott is, nem tudta kizárni őket.

– Márpedig meg kell ismernem ezt az embert! – gondolta magában, és annyira akarta, hogy valami bizonyosságot kapjon a helyes választásról, hogy úgy döntött, ennek érdekében még egy botrányos cselekedet nem lehet túl nagy ár.

– Nagyon meleg van, kezdek szédülni. Szükségem van egy kis friss levegőre. Kikísérne? – intett Charlotte a fejével az egyik erkélyajtó felé.



Elton


Elton a karját nyújtotta a hercegnő felé, és közben úgy érezte, a felhők között sétálgat. Ha addig lett volna olyan ember a teremben, aki nem őket nézte, akkor most már biztosan ő is azt nézte, ahogyan Charlotte hercegnő egy ismeretlenbe karolva elhagyja a báltermet.

Egy férfi még oda is lépett hozzájuk.

– Talán rosszul van, hercegnő? Nem lehetnék valahogyan a segítségére? – Elton legszívesebben megmondta volna neki, hogy azzal segítene a legtöbbet, ha most azonnal visszamenne oda, ahonnan jött. De szerencsére Charlotte megelőzte.

– Köszönöm, csak egy kis friss levegőre van szükségem.

– Akkor esetleg elkísérhetem?

– Köszönöm, de valaki már magára vállalta ezt a feladatot. – Charlotte küldött még egy mosolyt a férfi irányába, aztán finoman húzni kezdte Eltont az erkélyajtó irányába.

Amint kiléptek a szabadba, Elton egyszerre sokkal jobban érezte magát. Nem szegeződött rájuk ezer vizslató tekintet, és azt sem hallotta, ahogyan róluk sugdolóznak, és azt találgatják, ki lehet ő. Persze tudta, hogy attól még, hogy nem hallja, nagyon is veszélyes, hogy próbálnak rájönni, honnan jött. Ha csak egyetlen úr, akinek a lovát ő nyergelte fel, felismeri, egyenes út vezet az akasztófára.

De ahogyan ott állt megint pontosan azon az erkélyen, ahol az előbb besurrant, úgy érezte, minden tökéletes. Az a világ már ismerős volt neki. A parfümköd helyett az erdő felől áradó friss levegő, a szökőkutak csobogása és a friss szellő, ami az arcát simogatja. Az ő világa. Ám ezúttal nem volt egyedül benne.

Egészen máshogy látta most a lányt, mint előtte. Amint kiléptek az ajtón, mintha megváltozott volna. Sokkal törékenyebbnek tűnt, nem tartotta magát olyan mereven és magabiztosan. Ahogyan vágyakozva az erdőt nézte, már-már szomorúnak látszott.

– Valami baj van?

– Kislány korom óta arról az erdőről álmodom. Hogy egyszer túljárok az őrök eszén, és addig szaladok, amíg elérem a fákat. Ott aztán elbújok, és szabadon élek a koboldok és tündérek között.

Eltonnak még a lélegzete is elállt. Kisebb korában ő is ugyanerről álmodozott. Annyi különbséggel, hogy neki sikerült is elszöknie, és jól eltévedt az erdőben. Mire észrevették, hogy eltűnt, és az apja a keresésére indult, beesteledett. És a sötét erdő már nem annyira csábító hely egy gyerek számára, sokkal inkább félelmetes.

– Attól tartok soha nem lesz lehetőségem megbizonyosodni róla, hogy valóban csodás lények lakják-e – folytatta a hercegnő. – Férjhez kell mennem. – A sóhajtás kétséget sem hagyott afelől, hogy a hercegnő egyáltalán nem erre vágyik.

– Hát igazak a pletykák – gondolta Elton, és próbálta valahogy kiűzni a fejéből a képet, hogy a hercegnőt hozzáadják valami hájas és nagyképű nemeshez, akit nem szeret, és aki nem bánik majd úgy vele, ahogy megérdemelné.

Charlotte most felé fordult, és várta, erre mit reagál. Elton szerette volna valahogyan megvigasztalni.

– Koboldok nincsenek az erdőben. És én tündéreket sem láttam. De arrafelé – mutatott Elton az erdő egyik pontjára – folyik egy csodálatos patak. A vize jéghideg, és egy kiadós lovaglás után nincs is üdítőbb, mint megmártózni benne.

Charlotte kíváncsian méregette, Elton pedig folytatta.

– Ott pedig – fordult az erdő másik vége felé – van egy kisebb rét, ahol finom szamóca terem.

A hercegnő abba az irányba fordult, és olyan hosszan nézett a sötétségbe, mintha azt gondolná, ha elég hosszan nézi, talán megláthatja a fák között. Aztán néhány pillanattal később Elton ugyanazzal a kíváncsi tekintettel találta szembe magát, amivel az előbb.

– Honnan ismeri ilyen jól az erdőnket?

És Elton abban a pillanatban biztos volt benne, hogy valahol már ácsolják is neki az akasztófát.