Szabadon szárnyaló Therius

Szabadon szárnyaló Therius

Élt egyszer messze, görög földön, Cleatus fia, Therius. Cleatus király híre bejárta az egész ókori világot, városában béke és elégedettség uralkodott. Therius volt az egyetlen örökös, így apjának és egész népének való megfelelési kényszerben nőtt fel. Nem volt egy szabad perce sem, mert vagy a királyi teendőkről, és a jó király legfontosabb tulajdonságairól tanult, vagy a stratégiaalkotásról.

Amikor az ifjú Therius életének tizennyolcadik nyarán tanárával sétálgatott egy olajfa ligetben, aki újfent a bölcsességről és a dicsőségről szónokolt neki, megelégelte a kínzó terheket, amiket a Moirák helyeztek vállaira.

– Miért kellene mindebben hinnem? Miért ne lehetnék katona, mint a többi korombeli? – kérdezte tanárától dühödten, és elviharzott.

Senki sem tudta, hol jár vagy mit csinál, de Theriust ez cseppet sem érdekelte. Az volt élete legboldogabb napja, amikor végre, ha csak pár órára is, elnyerhette jogosnak hitt szabadságát. Álruhát öltött hát, elvegyült a városiak között, és egy szümphoziumon kötött ki. Egész éjjel a többi ifjúval ivott, hallgatta, ahogyan kalandjaikról mesélnek, és egyre nagyobbá vált benne az elhatározás: elindul a nagyvilágban, és addig vissza sem tér, amíg nem él át elképzelhetetlenül izgalmas kalandokat. Fejében a Héraklészről és Thészeuszról hallott történetek dicsősége zengett. Látni akarta az egész világot, akár egy madár, ami szabadon szárnyal az égen.

Therius hatalmas lelkesedéssel szövögette terveit, és közben több liter ganusz is elfolyt. Mire Szelené istennő megmutatkozott és a Hold teljes pompájában ragyogott az égen, és megjelentek az összes csillagok, Therius alig volt magánál. A lelkesedés és tervezgetés helyét addigra átvette a harag. A harag amiatt, amit ráróttak az istenek. És különösképpen egyetlen istennő, a város védőszentje, Pallasz Athéné.

Therius semmi másra nem tudott gondolni, csak egyetlen ötlet visszhangzott a fejében: bosszút kell állnia a tudálékos istennőn. Részegen eltántorgott hát a város központjába, ahol egy kisebb dombon emelkedett a csodálatos Athéné szentély. Az egész városban gyönyörű faragott márvány szobrok és épületek sora követte egymást, de ez a domb mindegyiknél ragyogóbb volt, még a királyi palotánál is. Athénét mint a város védőszentjét, minden istennél nagyobb tisztelet övezte.

Az ifjú berontott a templomba, és lerogyott a közepén.

– Miért? Miért engem választottál? – könyörgött sírva válaszért az istennőtől. – Miért rám mérted ezt a hatalmas terhet?

De az istennő nem felelt, és ezért Theriusban újra fellángolt a harag. Minden erejét latba vetve rombolni kezdett. Hasonló pusztítást még egy szentély sem látott békeidőben, de talán még háborúban sem. Eszeveszett módon törte össze sorban a szobrokat, és közben kétségbeesetten ordított, mert tudta, hogy minden elveszett.

A templomban azonban hirtelen hatalmas fényesség tündökölt, és egyszerre ott állt maga a szűz istennő. Pont olyan volt, amilyennek Therius elképzelte. Karcsú alakján fényes páncélban, kezében lándzsával úgy festett, akár egy harcos amazon. A fejét befedő sisak látni engedte finom vonású arcát, amelyen nem tüzes szenvedély, hanem bölcs nyugalom tükröződött. Egész lényéből sütött a felsőbbrendűség.

Therius abban a pillanatban, amint meglátta, magától értetődően térdre rogyott.

– Mit képzeltél, mit teszel Cleatus fia Therius? – kérdezte haragosan az istennő. Bár arca nyugodt volt, hangja egy pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy belül fortyog a haragtól. – Mi legyen hát a büntetésed ifjú Therius?

Therius szó nélkül fejet hajtott, és felkészült a legrosszabbra. Az istennő puszta jelenlététől elmúlt az alkohol okozta tompaság, és már minden sejtjével tudatában volt, mit tett az imént.

– Nem felelsz hát? Akkor nekünk kell döntenünk a sorsodról... Minket fogsz szolgálni, amíg jónak látjuk. – Therius nem mert megszólalni. Az istennő pedig folytatta. – De ne mondják, hogy nem vagyunk kegyesek, teljesüljön hát a te kívánságod is.

Therius értetlenül emelte a pillantását az előtte magasodó Athénére. Az ő kívánsága? De mielőtt bármit kérdezhetett volna, az istennő egyetlen intésével kuvikká változtatta.

– Most már szárnyalhatsz az égen! És mától te vagy a hírnököm!

És úgy is lett, ahogyan az istennő mondta. Therius bagoly formájában szállította az istennő leveleit, szünet nélkül repkedett Athéné üzeneteivel. Egy hónapja hordta a leveleket, amikor az egyik ilyen üzenetből volt kénytelen megtudni, hogy édesapja belehalt a bánatba, amit egyetlen fia és örököse elvesztése jelentett. Ezután tíz évig tartó háború következett a városban, mindenki meg akarta szerezni Cleatus trónját. Therius pedig közben már hiába bánta meg, amit tett, és hiába érezte késznek magát az uralkodásra, Athéné foglya volt. Bagolyként szárnyalt az égen, és tehetetlenül követte az eseményeket.

Hosszú évtizedek teltek el így, Therius már nem is tudta nyilván tartani az idő múlását. Csak szárnyalt az égen, és szorgalmasan szállította Athéné leveleit. Míg egy nap olyasmi történt, amire nem számított.

Athéné magához szólította, a férfi pedig azt hitte, újabb levelet kell elvinnie. De ezúttal nem ez volt az istennő célja.

– Régóta szolgálsz már minket, és úgy gondoljuk, itt az ideje, hogy szabadon bocsássunk. Megtanultad, hogy nem érdemes megsérteni egy istennőt. Soha.

Azzal egyetlen csettintésére Therius visszaváltozott emberré. Megint az a fiatal, életerős férfi volt, aki annak előtte. De belül már megváltozott. Vénnek és fájdalmasan bölcsnek érezte magát, és már értette, hogy a teher, ami akkor a vállait nyomta, semmi sem volt a mostanihoz képest. Végignézte családtagjainak halálát, hazájának bukását, népe rabigába hajtását, és nem tehetett semmit.

Most pedig, amikor végre újra szabaddá vált, nem volt senkije és semmije, amiért éljen. Csak egyetlen célja volt az életének: hogy Athénét szolgálja. És abban a pillanatban, amikor a lánc lehullt, Therius rádöbbent valamire. Hogy az eltelt évek olyan szerelmet érleltek a szívében, amit egészen addig nem fedezett fel magában.

Most viszont nézte a trónján ülő Athénét. A gyönyörű, bölcs és kegyes istennőt, aki megtanította, hogyan legyen férfi. Aki bár megleckéztette és megkínozta, mégis mindennél fontosabb volt számára. És most ő maga akarta elszakítani tőle.

Érezte, ahogy szíve fájdalmasan verdes a testében, amit már nem is érzett a magáénak. Tökéletes, puha borítású szárnyai helyett csak két gyenge kar függött az oldalán, és az eddig megszokott éles képek helyett csak homályos foltokat látott gyenge, tökéletlen emberszemével.

– Kegyes istennő! – borult térdre Athéné előtt, és mindenét felajánlotta neki. – Annak idején teljesítetted egy kívánságomat. Most pedig arra kell kérjelek, még egyszer essen meg rajtam a szíved. Engedd, hogy szolgáljalak! Semmi másra nem vágyom, mint hogy változatlanul hírvivőd maradhassak.

Therius nem sejtette, hogy az istennő miért akarta visszaadni szabadságát. Mert az évek hosszú sora nem csak az ő szívében gyújtotta fel a szerelem lángját, hanem a szűz istennőében is, aki megfogadta, hogy soha egyetlen férfi sem nyerheti el kegyeit. De most ez történt, és Athéné elég bölcs volt ahhoz, hogy felismerje Therius érzelmeit is. Azonban azt is tudta, hogy soha nem lehetnek együtt.

– Biztosan örök rabszolgaságra vágysz? – kérdezte Athéné.

– Arra vágyom, hogy örökké veled lehessek – felelte a férfi.

Az istennő pedig csak bólintott, és megint intett.

– Legyen hát, ahogy kívánod! Örök hírvivőmmé teszlek, légy ezentúl elválaszthatatlan szolgám!

Így történt, hogy Cleatus fia, Therius király helyett szolga lett, saját kívánságára. És így történt, hogy Athéné neve elválaszthatatlanul összefonódott a baglyokkal, vagyis – bár ezt senki sem tudta – egyetlen bagollyal.


...o.O...

Fogalmam sincs, van-e bármiféle mítosz arról, miért lett Athéné jelképe a bagoly. Valószínűleg igen, de én még nem olvastam hasonlót. Csak annyit tudok, hogy ez, a bagoly, egészen pontosan pedig a kuvik Athéné istennő jelképe, és sokak szerint ezért is tartják számon a baglyot a mai napig bölcs állatként.

Tudtommal soha nem létezett Cleatus nevű király, és Therius nevű fia még kevésbé. 

Az egész történet az én elmém elrugaszkodott kitalációja, ami bár felmutat mitológiai elemeket, csak afféle álmitológia.