Cinderelton - 4. rész

Cinderelton - 4. rész

Charlotte

Charlotte szépen lassan lépkedett le a lépcsőkön, nyomában pedig alig néhány lépésnyire követte két társalkodónője. Minden lépése hangosan koppant, mégse hallhatta senki, mert a táncteremből már kiszűrődtek a muzsika hangjai. Charlotte szíve majd kiugrott a helyéből, és úgy érezte, óriási gombóc van a torkában. Görcsösen szorongatta a fehér csipkeálarcot, amit csak az utolsó pillanatban szándékozott feltenni. Úgyis mindenki tudta, ki ő, még ha akarta volna sem tudta volna eltitkolni.

Mondhattak bármit az illemtan tanárai, hogy úgy kell lesiklani a lépcsőfokokon, mintha csak repülne, olyan könnyedén, mintha vízen lépkedne, Charlotte most egész más dolgokkal volt elfoglalva. Már azt is csodának érezte, hogy egyáltalán képes egyenesen járni anélkül, hogy elesne.

Aztán egyszer csak megtorpant a lépcsőfordulóban, ahonnan már tökéletesen látta a bálterem nyitott ajtaját, és egy-két tüll- és csipkeszoknya sarka is beúszott a képbe. Charlotte abban a pillanatban elhatározta, hogy erős lesz, és nem hagyja, hogy bárki is észrevegye a kétségbeesését és a félelmét. Mélyen beszívta a levegőt, még egyszer utoljára, aztán elindult a lépcső aljában várakozó szülei felé.

Minden lépcsőfokkal egy biztató mondatot szuggerált magának.

Ma van a születésnapod.

Szereted a bálokat.

Erős vagy, szép és határozott.

Ma igenis megtalálod életed szerelmét.

Mindenki téged fog irigyelni a bálteremben.

Ma este új királyt adsz az országodnak.

Mire leért a lépcső aljára, sokkal erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát, és tudta, hogy kész belevetni magát a bál forgatagába, és addig nem nyugszik, amíg nem lesz minden tökéletes.

– Drága kislányom! – lépett hozzá apja, és csókot adott Charlotte két orcájára. A király most nem király volt, hanem szerető szülő, aki aggódik egyetlen lányáért. Charlotte könnyeket látott a szemében, ezért átölelte, és a fülébe súgta:

– Szeretlek, Papa!

Aztán édesanyjához fordult, és őt is átölelte.

– Gyönyörű vagy, Charlotte – mondta neki, miután elengedték egymást. – Érzem, hogy jól fogsz választani. Csak hallgass a legfontosabbra! – Lágyan lánya mellkasára tette a kezét, és elmosolyodott. – A szívedre. Az mindent megsúg.

– Felkészültél? – kérdezte ekkor apja, és amikor Charlotte bólintott, belekarolt feleségébe, és a bálterem ajtaja felé vezette őt.

Charlotte hallotta, ahogyan bejelentik a királyi párt, mire az egész terem elcsendesült, még a zene is abbamaradt. Egyik társalkodónője segítségével gyorsan felkötötte a maszkot, aztán néhány pillanattal később meghallotta a saját belépőjét:

– Ő királyi fensége, Charlotte hercegnő, Ferralia és Talien trónjának örököse – zengett, Charlotte pedig határozottnak szánt léptekkel elindult a kitárt ajtó mögött rejtőző végzete felé.

Elton

Elton úgy gondolta, jobb, ha inkább valamelyik oldalajtón oson be, még mielőtt őt is megpróbálják bejelenteni. Akkor rögtön rájönnének, hogy nem tartozik a bálozó nemesek közé. Végül az egyik erkély mellett döntött, ami a hátsó udvarra nyílt.

Már a kert is gyönyörű volt. A parkon átvezető ösvényeket sorban elhelyezett fáklyák világították meg, amelyek fényét a Hold ezüstös csillogásával együtt különleges, szikrázó foltokként verték vissza a szökőkutak. A levegőben virágok illata terjedt, és Elton orrának ez nagy felüdülést jelentett az állandó istállószag után.

Belülről már hallotta a zene hangjait, és hirtelen egy régi kép jutott eszébe: édesanyja, amint vidám nevetéssel tanítgatni próbálja kétballábas fiát a keringő művészetére.

– De ennek semmi értelme – nyöszörögte akkor, és próbált szabadulni, nem sok sikerrel. – Az igazi férfiak nem táncolnak, hanem birkóznak, vadásznak és lovagolnak!

Elengedte édesanyját, és összefonta a karjait a mellkasa előtt, és morcos képet vágott. Ezzel a témát lezártnak tekintette.

Ám ekkor megjelent az ajtóban az édesapja, és anyja rögtön felé indult. Elton már várta, hogy csókkal köszöntse férjét, mint mindig, ám az ezúttal elmaradt. Helyette belekarolt a férfiba, és magához húzta. Aztán – Elton nem akart hinni a szemének – táncolni kezdtek. Apja határozottan tartotta karjaiban az édesanyját, szeme csillogott, amikor ránézett, és körbe-körbe forogtak az apró helyiségben.

Ahogy Elton őket figyelte, rá kellett jönnie, hogy a tánc nem is annyira nőies, mint gondolta. Anyja persze kecsesen és légiesen siklott, de Elton számára az mozdulatai mindig is ilyenek voltak. Akár egy tündér. De amikor az apjára nézett, nem látott semmi lágyat. Erősen tartotta az asszonyt, minden mozdulatából erő és magabiztosság sugárzott, és lépései sokkal inkább emlékeztettek egy harcosra, mint egy piperkőcre.

Elton tökéletesen emlékezett, hogy néhány perccel később már ugrándozva könyörgött édesanyjának, hogy tanítsa meg táncolni. Soha nem gondolta, hogy még örülni fog neki, hogy ismeri a lépéseket, de most, ahogy a keringő dallama szűrődött ki a bálteremből, hálát adott istennek, hogy édesanyja még erre is gondolt.

Bár nem tervezte, hogy bárkivel is táncolni fog, mert az azzal fenyegetett volna, hogy rájönnek ki is valójában, már most jobban érezte magát attól, hogy nem fogja váratlanul érni a táncoló párok látványa. Legalább ez az egy ismerős lesz számára. Bár abban kételkedett, hogy lesz még egy olyan gyönyörűen és légiesen mozgó nő a teremben, mint amilyen édesanyja volt. Nevetve arra gondolt, hogy ha esetleg mégis, azon nyomban megkéri a kezét.

Vett egy mély levegőt, kihúzta magát, és megpróbálta a nemes urak tartását utánozni. Pökhendin, lenézőn, olyan nemtörődöm ábrázattal, amilyet csak produkálni tudott. Néhány pillanattal később már az erkélyen volt, és már csak pár lépés választotta el a bálteremtől.

Lesimított még néhány gyűrődést a ruháján, és megigazította a haját, aztán elborzadva jött rá, hogy most pont ugyanúgy viselkedett, mint ahogy a kényes nemesek. Így aztán nem próbált még tökéletesebb lenni, lehunyta szemét, és belépett az erkélyajtón.