Buszos napló - Csak közlekedés vagy kaland?

Buszos napló

Csak közlekedés vagy kaland?

Előbb- utóbb minden diák életében eljön a pillanat, amikor valamilyen okból kénytelen igénybe venni a tömegközlekedést. És mivel kis városunk helyi közlekedési lehetőségei enyhén szólva is korlátozottak – villamost vagy metrót Tatabányán természetesen nem találsz- marad a busz. Sokaknak a buszozás csak annyit jelent, hogy egy nagy, guruló dobozzal eljutnak A pontból B pontba. De valójában a buszozás sokkal több ennél. Hiszen gondoljunk csak bele, egyetlen bárban vagy diszkóban sem kerülünk ilyen közeli kapcsolatba ennyi idegen emberrel. A buszozás kaland. Egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie legalább egyszer az életben. 

Vegyünk egy átlagos iskolai előadási napot (hogy drága Volán menetrendünket idézzem)! Reggel elindulsz a buszhoz. Gyorsan trappolsz végig a buszmegálló felé tartó úton a jéghidegben (esetleg a zuhogó esőben), amikor meglátod, hogy az áhított(?) jármű már bent áll a megállóban. Gyorsítasz a tempón (úgy is fogalmazhatnék, hogy futsz a buszhoz), és már közel jársz a felszálláshoz, amikor a sofőr becsukja előtted az ajtót, és elindul. Hiába a dörömbölés a busz oldalán, ezt bizony lekésted. Mire megérkezik a következő járat, valószínűleg már annyira összefagytál, hogy mérgelődni sincs energiád. Természetesen pár perc elteltével megérkezik a többi potenciális utazó is a buszmegállóba. Az egyikőjük az orrod alá fújja a cigifüstöt (hiszen Magyarországon nem illegális közterületen pöfékelni), a nyugdíjas nénike pedig azt hiszi, nincs jobb dolgod, mint megbeszélni vele a reumáját. Mindeközben a melletted álló feketekabátos, bakancsos fiú bömbölteti a telefonján kedvenc rockbandája legújabb slágerét. Csoda, ha fejfájás nélkül megúszod a dolgot. Végre befut a busz, ami természetesen, mint mindig, most is tele van. Nagy nehezen felküzdöd magad a temetőbe igyekvő, virágokkal megpakolt néni mellé, aki rögtön rázendít a szokásos nótára: „Miért van megint ennyi diák a buszon? Idenyomja a táskáját, nem férek el tőle. Ezek a mai fiatalok!” A legfontosabb kérdést azonban nem teszi fel magának: Ő miért van a buszon? Mi kénytelenek vagyunk ezzel a busszal közlekedni, hacsak nem akarunk elkésni az iskolából. Ami pedig a hátizsákokat illeti, mi sem jókedvünkből pakoljuk úgy teli. Ha ez még nem lenne elég, az ellenőr pont ezt a buszjáratot választotta az igazoltatáshoz. Már éppen kezdene elönteni a büszkeség, hogy egészen a busz közepéig küzdötted magad, amikor egy új utas elölről elkezd kiabálni, hogy menjetek beljebb, mert már nem férnek fel. Ekkor szabadul el csak igazán a pokol. Az önérzetesebbek visszakiabálnak, hogy nincs hová menni, a többiek pedig hátulról lökdösnek még beljebb. Az, hogy már felkenődtél az ajtóra, vagy hogy valaki nekipréselte a kezedet az egyik kapaszkodónak, senkit sem érdekel. Na mindegy, még pár megálló, és végre leszállhatsz. Ekkor vár rád az utolsó próbatétel, amit ha kiállsz, túlélted az utat. Át kell verekedned magad a tömegen, és valahogy le kell küzdened magad a buszról. Higgyétek el nekem, a leszállás ilyen helyzetben művészet. Aztán egy fél nappal később az egész kezdődik elölről, csak éppen hazafelé. 

Ezek mind olyan átlagos esetek voltak, hogy egy rendszeresen busszal közlekedő semmi érdekeset nem lát bennük. Szeretném azonban elmesélni néhány egészen vicces élményemet is. Még kezdő buszozó voltam (azt hiszem talán egy hónapja vettem rendszeresen igénybe a Vértes Volán szolgálatait), amikor barátnőmmel moziba indultunk. Már a buszon jó kedvünk volt, és természetesen beszélgetni kezdtünk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a mögöttünk utazó két nyugdíjas néni veszekedni kezd. Nem lehetett nem hallani, hogy azon vesztek össze, szabad- e nekünk beszélgetni a buszon. Az egyik néni állította, hogy mi ezzel megzavarjuk az ő nyugalmát. És egyébként is, a sok diszkózene miatt már nem hallunk rendesen, ezért beszélgetünk olyan hangosan. A másik néni kedvesen a védelmébe vett minket. Szerinte mi még fiatalok vagyunk, hadd szórakozzunk. Egy másik délután gyanútlanul tartottam hazafelé a busszal, meglepő módon még ülőhelyet is sikerült találnom. Kényelmesen dőltem hátra az enyhén repedezett, firkás bőrülésen, és kinéztem az ablakon. Hirtelen úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. Hiszen azt láttam, hogy a négysávos út közepén, közvetlenül a busz ablaka alatt egy huszonéves fiú lohol. Körbenéztem, hogy vajon csak nekem tűnt fel? Ekkor láttam, hogy minden utas azért drukkol, hogy a fiú elérje a buszt. Sajnos nem sikerült neki, de a futásban úgy kifáradt, hogy úgy ahogy volt, leült a buszmegálló betonjára. Az utolsó kis történetemmel igazából tanácsot szeretnék adni azoknak, akik a barátaikkal utaznak a buszon. Bármennyire nehéz is kapaszkodni, ne hagyjátok, hogy belétek fogódzkodjon a barátnőtök, mert nem lesz jó vége. Amikor első alkalommal hagytam, egy kisfiú ölében kötöttem ki, másodszor pedig egy öreg bácsiéban.

Tudom, hogy a buszos közlekedés sokszor nyűgnek tűnik. A fagyoskodás a buszmegállóban, a tömeg a buszon, az a sok-sok atrocitás, mind- mind idegtépő. De higgyétek el, ha pár nappal, héttel vagy hónappal később visszagondoltok a fent említettekhez hasonló esetekre, jót fogtok nevetni rajta. Szóval vessétek bele magatokat a tömegbe (szó szerint), és gyűjtsétek a kacagtató sztorikat! Kalandra fel!