Cinderelton - 12. rész

Cinderelton - 12. rész

Charlotte

Charlotte meghallotta a hangot, aminek a gazdáját egész délelőtt kereste.

– Nem volt eljegyzés? – kérdezte a hang, és amikor Charlotte megállt tulajdonosa háta mögött a konyha ajtajában.

– Nem, nem volt – szólalt meg a lány. Ez jó válasznak tűnt, de fogalma sem volt róla, hogy ezután mi lesz.

Elton a hangra hirtelen megfordult, és tátott szájjal meredt a lányra. Shoe asszonyság is meglepődött, mert a hercegnő életében először lépett be a konyhába, de ő hamarabb rájött, mit kíván meg a rangja, és pukedlizett. Elton néhány pillanatig még méregette Charlotte-ot, aztán amikor a házvezetőnő oldalba bökte, rájött, hogy meg kell hajolnia.

Charlotte intett nekik, hogy felegyenesedhetnek, aztán mindannyian kísérteties csendben álldogáltak. A némaságot végül Shoe asszonyság törte meg.

– Segíthetünk valamiben, hercegnő?

Charlotte először meg sem hallotta a kérdést, csak tovább bámulta Eltont. Minden erejével próbált rájönni, hogy még miben hazudhatott a férfi. Az öltözékéből nyilvánvalóvá vált, hogy valóban nem nemes. A nevét is letagadta, és ki tudja, még mennyi minden volt kitaláció? Átverte.

Shoe asszonyság újra feltette a kérdést, ezúttal kicsit hangosabban, és ez már eljutott Charlotte-hoz.

– Hagyjon minket magunkra!

– De kisasszony, gardedám nélkül... – mielőtt a házvezetőnő befejezhette volna, Charlotte félbeszakította.

– Nincs szükség rá. Hagyjon minket magunkra! – A hercegnő az utolsó mondatot azon az idegesítő utasító hangnemben mondta, amelyet úgy utált. Évekig gyakoroltatták vele, hogy lány létére elég határozott és kemény legyen, ha utasításokat oszt. Egy uralkodónak szüksége van erre a tudásra.

Shoe asszonyság pukedlizett, aztán egy utolsó pillantást vetett Eltonra, és kisietett a helyiségből.

Charlotte nem tudta, hol kezdje a férfi vallatását. Nyilván számon kell kérnie, hogy hazudott neki, és bármilyen borzalmasnak is tűnt a lehetőség, hogy Elton – már ha tényleg ez a neve – keze benne van a szülei eltűnésében, a férfi több volt, mint gyanús. Hirtelen felbukkant a semmiből, hazudott a kilétét illetően, és pontosan a feltűnése éjjelén eltűnik a királyi pár.

Végül a legegyszerűbb kérdést választotta, ami hirtelen eszébe jutott.

– Eltonnak hívják egyáltalán?

Látszott, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát, így csak bólintott.

– Szóval ebben nem hazudott.

– Char... Hercegnő, én... – kezdte Elton, de látszott rajta, hogy ő sem tudja, mit mondjon. – Hogy... Honnan tudta, hol talál meg?

– Habár nem vagyok férfi, és nem jártam a legjobb egyetemekre, nem ejtettek a fejemre. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem közénk való. De bevallom, a csizmája volt, ami elárulta.

– A csizmám? – kérdezett vissza Elton meglepetten.

– Ha máskor be akar szökni egy előkelő bálra, ha adhatok egy tanácsot, ne egy kopott lábbelit válasszon. – Charlotte nem bírta megállni, felkuncogott, és egyik ruhatervezője finomkodó kiejtését utánozva folytatta. – A lábbeliről hajlamosak megfeledkezni. De én mondom, hercegnő, egy tisztességes nemes úrról mindent elárul, milyen csizmát választ.

Elton

Tudja – gondolta Elton, és hirtelen annyi érzés töltötte el, hogy nem is gondolta, képes egyszerre ennyi érzelemre. Aggódott, hogy Charlotte rájött, és megbünteti őt. Félt, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy Shoe asszonyság segített neki. Kíváncsi volt, hogy hogyan reagál majd a hercegnő. És örült, hogy ha furcsa helyzetben is, de Charlotte végre itt áll előtte, és nem kell hazudnia neki.

– Nekünk dolgozol? – hagyta abba a kétségbeesett nevetést Charlotte, és megint teljesen komoly volt. Körbenézett a konyhában, aztán kérdés nélkül leült a hozzá legközelebbi székre az asztalhoz. Elton szeme alig volt képes befogadni a látványt. Charlotte hercegnő a maga bájával és szépségével, gyönyörűséges ruhájában egy régi, piszkos széken. De úgy tűnt, ez őt egyáltalán nem zavarja.

– Igen – felelte Elton, és kicsit úgy érezte magát, mint egy rajtakapott gyerek. Az jutott eszébe, amikor édesanyja rajtakapta, hogy elcsent valamit a konyhából, vagy titokban kivitte Villámot. Ilyenkor édesanyja mindig a legmérgesebb pillantásával nézett rá, az egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal pedig dorgálón mutogatott. Elton ilyenkor nem volt képes teljes mondatokban beszélni, csupán egyszavas válaszokat adott. Most furcsamód ugyanez az érzés fogta el.

Charlotte újra végigmérte őt, aztán látni lehetett, hogy pisze orrával beleszagol a levegőbe.

– Maga lovász? – kérdezte.

– Igen.

– Nem túl bőbeszédű. Tegnap nem kellett így megharcolnom a szavakért.

– A tegnap más volt – felelte Elton, és roppant büszke volt magára, amiért képes volt összehozni egy négyszavas mondatot.

– Mert tegnap el kellett terelnie a figyelmemet, hogy elrabolhassák a szüleimet? – Charlotte úgy hadarta el a szavakat, mintha minél hamarabb túl szeretne lenni a dolgon. Elton elsőre fel sem fogta az értelmüket.

– Elrabolni?

– Ugyan már! Biztosan hallotta már, minden szolga erről beszél. De remélem csak ők – jegyezte meg a végén Charlotte sokkal halkabban.

– Azt akarja mondani, hogy elrabolták a királyt és a királynét?

– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná!

– De hát nem tudtam! – fakadt ki Elton, és csak későn jött rá, hogy ez nem a megfelelő hangnem a hercegnővel szemben.

– Tegnap éjfél óta úgy terjed a hír a kastélyban, mint a pestis.

– Tegnap éjjel én... – Elton megköszörülte a torkát. – Mással voltam elfoglalva.

– Ha nem maga volt, akkor miért lopózott be a bálba, és adta ki magát nemesnek?

Ez volt az a kérdés, amire Elton legszívesebben nem válaszolt volna.