Cinderelton - 13. rész

Cinderelton - 13. rész

Charlotte

Az esze azt súgta Charlotte-nak, hogy a férfi hazudik. Nem először tenné. De valahogy mégsem tudta elhinni, hogy ő áll a szülei eltűnése mögött. Folytatnia kellett a vallatást, másképp nem találhatott választ.

– Szóval? Miért?

– Én... Látni akartam – Elton itt tartott egy kis szünetet, és lesütötte a szemét – egy bált.

– Nincs mit látni rajtuk – sóhajtotta Charlotte.

– Hogy nincs mit? – kapta fel a fejét Elton. – Egész életemben nem ettem olyan finom ételt, nem ittam olyan finom bort, és nem hallottam olyan gyönyörű muzsikát, és nem láttam annyi szépet, mint tegnap éjjel.

Elton kifakadása elgondolkoztatta Charlotte-ot. Talán mindketten börtönben élnek, csak a saját börtönükben, ami a másiknak a szabadságot jelentené.

– Hol dolgozol?

– Az istállóban, hercegnő. Lovász vagyok.

Hát ezért nem láttam még! Charlotte mindig szeretett volna egy lovat. Álmában mindig egy hófehér paripát látott, aminek a hátára pattant, és együtt elszöktek a világ elől. Addig mentek, amíg már a kastély legmagasabb tornyát sem látták, és együtt éltek az erdőben. Csak ő és Minerva – merthogy álmában így nevezte el a lovát.

De a való életben semmi sem volt ilyen egyszerű. Charlotte természetesen megtanult lovagolni kislányként. Öt szolga állta körül, hogy ha esetleg le találna esni, rögtön legyen, aki elkapja. Oldalnyeregben ült, ahogy hercegnőhöz illik, és amikor csak szóba merte hozni, hogy szeretné kipróbálni a rendes nyerget is, közölték, hogy egy hölgy nem lovagol férfi módra.

Aztán egyszer csak meglátta az emlékei között. Az egyik lovász mögött ott állt. Egy kisfiú, arcán csintalan mosollyal, akinek barna szemében kíváncsiság csillogott. A lovász kabátját húzogatta, és próbált utat törni magának, hogy jobban lásson. Az apja – mert Charlotte a szeretetteljes pillantásból, amivel a férfi a fiúra tekintett, már biztos volt benne, hogy csak a fiú édesapja lehet – kedvesen beletúrt szétálló barna hajába, és valamit a fülébe súgott, mire a kisfiú elszaladt. Elton...

– Van egy ajánlatom – szólalt meg az emlék hatására Charlotte, és remélte, hogy helyesen cselekszik.

Elton

Elton kezdte azt hinni, nem is a saját életében álldogál éppen. Olyan érzése volt, mintha elrabolták volna, és az életét elcserélték volna valaki máséra. Valakiére, akinek természetes, hogy táncol a bálban egy hercegnővel, aztán másnap reggel újra találkozik vele.

Mert az ő életében ez egyáltalán nem volt természetes.

Mivel Elton nem szólalt meg – nem is tudott volna –, Charlotte folytatta.

– Az ajánlatom a következő. Kapsz két napot, hogy előkerítsd a szüleimet. Ha sikerül, az apám bőségesen meghálálja.

– És ha nem sikerül?

– Akkor kénytelen leszek azt gondolni, hogy részt vettél az elrablásukban.

Elton nagyot nyelt. Shoe asszonyság megmondta, hogy nem lesz jó vége annak, ha másnak adja ki magát, mint ami. Ő pedig csak legyintett rá, mert kíváncsi volt. A kíváncsisága most pedig mindennél nagyobb veszélybe sodorta.

A királyi pár elrablásának vétke minden bizonnyal bitófára juttatja. Nem éppen ilyen nyakláncra vágyott.

Próbálta végiggondolnia, mi is lenne a feladata. Semmit nem tudott arról, hová tűntek Charlotte szülei. Még azt is csak most tudta meg, hogy elrabolták őket. Soha életében nem nyomozott még egy eltűnt nyúl után sem, nemhogy a királyi pár után. Ráadásul mindezt két nap alatt. Sőt, ha Elton jól gondolta, már két napja sincs. Shoe asszonyság szerint holnap éjfélkor jelenti be Charlotte az eljegyzését, ahhoz pedig szüksége lesz az édesapjára is.

– Van választásom? – kérdezte végül nagyot sóhajtva, miközben csak az járt a fejében, hogy két napja van, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől.