Örökké

Örökké

„Legnagyobb boldogságukat nagyon egyszerűen le lehetett volna írni: nem voltak többé egyedül. Mi jobb annál, mint azzal lenni, aki szeret, aki tökéletesen megért, aki nem hagyna el a legnagyobb bajban sem? Létezhet értékesebb kapcsolat?”
- Christopher Paolini

Kedves Naplóm!

Már két hónapja élek itt, és azóta nem írtam semmit. Azt hittem, nincs ennél unalmasabb hely a Földön. Amikor Anya közölte velem, hogy New Yorkból egy apró városba, Sommerfieldbe költözünk, mert ott talált állást, úgy gondoltam, mindennek vége. Oda az otthonom, elveszítem a barátaim, és el sem tudtam képzelni, hogy távol legyek a Nagy Almától. A véleményem a költözés utáni két hónapban sem sokat változott. Nem lettek új barátaim, nem volt semmi, amivel elüthettem az időt. Magányos voltam. 

De ma minden megváltozott. Örökre…


Két hónap alatt csak ma vitt rá a lélek, hogy felmenjek a padlásra. Nem tudom, miből fakad a félelmem a ház ezen részétől, talán a gyerekkoromban oly sokszor hallott padlásszellemes mesék lehetnek az okai, mindenestre tény, hogy világ életemben rettegtem a poros, sötét és dohos padlásszobáktól.

Ez most sem változott, de az unalom furcsa dolgokra viszi rá az embert. Egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni magammal otthon, menni pedig nem volt hova vagy kivel. Így végül egyszer csak azt vettem észre, hogy a lábam a lépcső felé visz, és gyorsan, kettesével szedem a fokokat a felső szintre.

A padlás ajtaja előtt mégis megtorpantam. A hátamon borzongás futott végig, és hirtelen úgy éreztem, nem ártott volna felvennem egy vastagabb pulcsit. De a hidegrázást nem csak az okozta, hogy fáztam, hanem egy másik, furcsa érzés is. Úgy éreztem, valami vár rám az ajtó másik oldalán, de nem tudtam, hogy jó vagy rossz.

Néhány másodpercig még álldogáltam, meredten bámultam a díszesen faragott, sötét ajtót és a bronzos fényű barokkos kilincset. A régies ajtó nem illett a ház többi részéhez, de tudtam, hogy ez az egyetlen helyiség, amit Anya meghagyott a régi módon. Azt mondta, szeretett volna megtartani valamennyit a ház „klasszikus bájából”. A klasszikussal egyet kellett értenem, de nem a báj szó volt az első, ami akkor beugrott.

Amikor beléptem, még mindig ezen járt az agyam, így nem csoda, ha először a régi bútorok tűntek fel. Ódivatú szekrények és székek sorakoztak mindenhol, a sarkokban nehéznek látszó faládák, olyanok, amikben kincset keres az ember. A polcokon öreg kötésű könyvek és az a jellegzetes szag, amit csak antikváriumokban érez az ember. A helyiségbe lépve még hidegebb lett a hőmérséklet, már a leheletem is láttam. De bármennyire hátborzongató volt is a hely, jól éreztem magam. A hatalmas ablakokon fény szűrődött be, amiben megpillantottam az ide-oda szálló porszemcséket. Még beljebb léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ekkor vettem csak észre azt, amit eddig elrejtett a tömör faajtó.

A padláson volt még egy bútordarab. Egy legalább kétszáz évesnek tűnő kanapé, erősen megkopott bársonyhuzattal. De nem maga az ülőalkalmatosság volt érdekes, hanem az, hogy valaki márt ült rajta.

Annyira meglepődtem, hogy még kiáltani sem tudtam. Utólag visszagondolva valószínűleg sokkos állapotban voltam. Mindig nevettem azon a rágógumi reklámban szereplő lányon, aki, amikor meglátta a betörőt, nem tudott sikítani. De már tudtam, mit érezhetett. Ott ült előttem egy sötét hajú, nálam kicsit idősebbnek látszó fiú, akinek nem szabadott volna ott lennie. Úgy tűnt, tudomást sem vesz rólam.

Aztán egyszer csak felém fordult, mintha megérezte volna, hogy őt bámulom. Gesztenyebarna szemei mintha magába szippantottak volna, nem tudtam védekezni ellene. Az agyam kiáltozott, hogy meneküljek, hívjak segítséget, mert az életem veszélyben forog, de mégsem tettem semmit. Csak álltam, és bámultam rá, mintha szellemet látnék.

Meglepettnek és zavartnak tűnt. Nem számított arra, hogy valaki rajtakapja. Felállt. Lassan, nagyon lassan felém indult. Közben lehetőségem nyílt megcsodálni teljes valójában. Magas volt, magasabb, mint én, ami nagy szó, mert mindig én álltam a tornasor elején. Sötét nadrágot, és fehér inget viselt. Csak most, hogy a fény még jobban rávetült, vettem észre, hogy az arcán egy halvány sebhely fut végig. De valahogy még ez sem tette fenyegetővé. Még mindig nem éreztem, hogy félnem kellene tőle.

- Te látsz engem? – kérdezte pár tétova lépés után. A hangja tökéletesen illett egész megjelenéséhez. Nem volt túl mély, de érces volt, és minden szava simogatott. Nehezen találtam meg a hangom, de végül csak sikerült.

- Már hogyne látnálak?

- Te vagy az első, aki lát engem több mint kétszáz éve.
Felnevettem. Azt hittem viccel, de mialatt én idegesen kacarásztam, ő teljesen komolynak tűnt.

- Hogyhogy az első, aki lát kétszáz éve? És egyébként is ki vagy, és hogy kerülsz a padlásunkra?

Teljesen logikus kérdéseknek tűntek, és el sem hittem, hogy már percek óta itt állok egy idegen férfival, és még nem kérdeztem meg, hogy került a házunkba.

- Nehéz lesz elhinni, amit most mondok – kezdte, és közben erősen gesztikulált, mintha ezzel is igyekezett volna nyomatékot adni a mondanivalójának -, de hinned kell nekem.

- Csupa fül vagyok.

Értetlenül nézett, mintha nem ismerte volna a kifejezést, de persze ez lehetetlen. Végül mégis folytatta.

- Szellem vagyok – jelentette ki teljes határozottsággal. A mondata kétségtelenül kijelentő volt, és egyáltalán nem kezdett el nevetni. Még egy mosoly sem jelent meg csábító ajkainak szélén. Egyetlen arcizma sem rándult, nem tikkelt a szeme, nem kaparászta idegesen a nadrágját, nem túrt a hajába, nem kezdte el a körmét rágcsálni. Egyszóval semmilyen olyan kényszertevékenységet nem végzett, ami a hazugokat vagy a rossz színészeket elárulta volna.

- Szellem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha egy őrülttel beszélnék. Mert nem lehet normális ez a fickó! Azt állította, hogy egy legalább kétszáz éves szellem. Valami baj lehet az agyával. És ami azt illeti, az enyémmel is, mert itt állok teljesen nyugodtan egy valószínűleg elmebeteg idegennel egy üres ház padlásán.

- Igen, szellem – folytatta a legnagyobb nyugalommal. Aztán mintha ő is egyre izgatottabbá vált volna –, és te látsz engem! Azt hittem, már soha nem jön el ez a nap.

Ezzel szó nélkül felém rohant. A köztünk lévő távolság pillanatok alatt semmivé foszlott. Ő pedig egyszerűen, kérdések nélkül átölelt, mintha csak évek óta ismerne. Bármennyire abszurd volt a szituáció, nem tudtam nem élvezni az ölelését. Éreztem, ahogy izmos mellkasa az enyémhez simul, ahogy úgy ölel, mintha én lennék számára a legfontosabb, és sosem szeretne elveszíteni. Éreztem az illatát, ami egyszerre volt friss, mint a tengeri szél, és ősi, mint az ázott föld illata. Újfajta melegség járt át, mintha megtaláltam volna valamit, amit egész eddigi életemben kerestem.

De bármilyen jó is volt ez az érzés, véget kellett vetnem az egész őrületnek. Kibontakoztam az ölelésből, finoman arrébb toltam, és próbáltam úgy beszélni, hogy ne remegjen meg a hangom.

- Mégis milyen nap? Amikor betörsz valaki házába, és rátámadsz a lakóira? – kérdeztem számon kérő hangon.

- Sehova sem törtem be, és nem támadtam rád. Szerinted így viselkedik az, aki meg akar támadni? – Az utolsó mondat alatt felemelte a kezét, és finoman végigsimított az arcomon. Közben először jelent meg az arcán egy mosoly, és nem bírtam nem megállapítani, hogy milyen jóképű.

- Nem tudom, mert még soha nem támadtak meg. És ez maradjon is így! – Ezzel dacosan félrelöktem a kezét az arcomról. De előtte még volt időm megállapítani, hogy milyen hideg a keze. Mintha nem is lenne élő.

- Ha rajtam múlik így marad – húzta ki magát úgy, mint ahogy a régi filmekben látni a vérbeli úriemberektől. – Megjósolták nekem, hogy egyszer eljössz! Még a halálom előtt egy cigányasszony. Azt mondta, rövid az életvonalam, de a szerelemé ennek ellenére mégis hosszú. Az életem valóban rövid volt. Amint láthatod, még a huszadik születésnapom sem éltem meg.

A mosolya ennél a pontnál szomorkássá vált, de ahogy folytatta, a szeme felcsillant, és olyan izgatottnak tűnt, mint egy kisfiú, amikor új játékot kap.

- Miután meghaltam, valamiért itt maradtam. Nem tudtam továbblépni. Először szinte meg sem éreztem a változást. Aztán amikor az emberekhez beszéltem, olyan volt, mintha észre sem vennének. Azt hittem, megőrültem. Hangosan üvöltöztem, hogy valaki meghalljon, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak átment rajtam egy lovas kocsi. Akkor már tudtam.

- Hogy szellem vagy?

Láthatta rajtam, hogy még mindig nem hiszek neki. Már az agyam is kezdte átvenni az irányítást, és azon gondolkoztam, hogyan juthatnék el leggyorsabban a telefonhoz, hogy hívjam a rendőrséget. Vagy a kórházat. Még nem döntöttem el.

- Még mindig nem hiszel nekem, igaz?

Nem várt választ, egyszerűen bizonyítani akart. Nem volt nehéz dolga. Először az asztalon sétált át, majd keresztülnyúlt a tömör ajtón. Végül újra hozzám sétált, és kezébe fogta a kezemet.

Ujjaival simogatni kezdte az enyémeket, és én nem tettem ellene semmit. Csoda, hogy nem ájultam el a sokktól.

- Érzed, milyen hideg vagyok?

Az erőmből csak egy kurta bólintásra futotta.

- Évekig gondolkoztam rajta, hogy vajon miért maradtam itt. Mi tartott ezen a világon? Aztán eszembe jutott a jósnő, hogy mit mondott. Rövid életem volt, ez a része igaz lett. De a szerelmem nem volt sehol. És akkor, mint egy villám hasított belém a felismerés. A szerelem. Azért nem léphettem tovább, mert valaki várt még rám.

Rövid szünetet tartott, és szomorúan felsóhajtott.

- El sem tudod képzelni, mennyire kétségbeestem. Mindenhol kerestelek. De rá kellett jönnöm, hogy hiába. Még ha meg is találtam volna az igaz szerelmem, ő nem láthatott volna. Több mint száz éve élek reménytelenül. Azzal a tudattal, hogy minden elveszett – miután ezt kimondta, mintha teljesen átalakult volna.
Vidámnak tűnt, mint aki szárnyalni tudna. – De te látsz! Mégis igaz! Az igaz szerelem rád találhat bármilyen körülmények között, csak várni kell.

Erre már végképp nem tudtam mit válaszolni. Mert képtelenség, de hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, akkor is, ha mindennek ellentmondott, amit a világról gondoltam. Ismertem az észérveket, de a zsigereimben, a csontjaimban éreztem, hogy igazat beszél. Mintha én is az első pillanattól tudtam volna, hogy ő fontos.

- Hogy hívnak? – tettem fel a legidiótább kérdést, amit lehetett, miután egy fiú majdhogynem szerelmet vall neked. De egyáltalán nem zavarta.

- Leon vagyok.

- Amber – nyújtottam felé a kezem, ahogy az bemutatkozáskor szokás.

De nem megrázta, hanem két tenyere közé fogta, és apró csókot lehelt rá, mint ahogy az régen volt szokás. Eddig nem képzeltem, hogy a kézcsók ilyen intim lehet, de tévedtem. Elpirultam, és nem tudtam megszólalni. Nem engedte el a kezem. Egyikünk sem szólalt meg, csak mélyen egymás szemébe néztünk, elmerültünk egymás lélektükreiben, és tudtuk, hogy megtaláltuk a társunkat.

Nem ismertem és ő sem ismert engem. De vannak, akiket az ég egymásnak szánt, és éreztük, hogy mi ketten ilyenek vagyunk. Mostantól kezdve elválaszthatatlanok, mint egy érme két oldala.
Hosszú másodpercekig, talán percekig álltunk így, amikor végül közelebb hajolt, és nagyon lágyan megcsókolt. Az volt életem legszebb pillanata. A kezei a derekamra csúsztak, kedvesen átölelt és közelebb húzott magához, én pedig a nyaka köré fontam a karjaim. Nem tartott sokáig, de tele volt ígéretekkel és reménnyel.

- Mindent tudni akarok rólad – mondtam végül követelőzve, amikor kéz a kézben elindultunk lefelé a lépcsőn.

- Én is rólad – nevetett, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni. – De elég sok időnk lesz, hogy megismerjük egymást.

- Mert most velem leszel, igaz?

- Örökké.

Ígérete még hosszú percekig keringett körülöttünk a levegőben, majd kiszállt az egyik ablakon, és tudtam, hogy a szél most ezer- és ezerfelé viszi ezt az egyetlen szócskát, hogy a világon mindenhol hallják: Örökké.