Mrs. Bell

A történet valós eseményeken alapul.

Mrs. Bell

Éjfél. Nem tudok aludni. Félek, mert tudom, hogy jönni fog, mint minden éjjel.

Minden egyes nappal egyre tisztábban látom, de ettől csak még félelmetesebb.

Fél egy. Érzem, hogy közeledik. A levegőben terjedni kezd a parfümje illata. Ibolya és frézia. Édeskés illat, ami rendellenes érzetet kelt egy agglegény házában. Túl nőies és túl finom. Mégis a félelemmel kapcsolódik össze bennem. Vele.

Háromnegyed egy. Zene.

                 Indíts el!

A zene, mint mindig. Hetekig kutattam a dallamot, amelyet mindig hallok. A dallam lágy, mégis kísérteties. Halkan indul, a hangok összeolvadva töltik be az ember fülét. De aztán a zongorabillentyűk hangja egyre határozottabbá válik, míg végül az ember bőre alá is bekúszik a keserű dallam. Chopin Gyászindulója.

Heale House. Tudom, hogy már rég itt kellett volna hagynom. Kezdtem komolyan félni, hogy az őrület erőt vesz rajtam. Soha nem hittem a szellemekben, de amióta itt vagyok... A ház fogva tart. Akárhányszor elindulok, visszaránt. Most is legszívesebben felkelnék az ágyból, de a félelem, a kétségbeesés és valamilyen beazonosíthatatlan borzongás nem engedi.

A hallban lévő óra elüti az egyet. Lehunyom a szemem, de tudom, hogy itt van. Minden érzékem kiélesedik, az egész testem végigborzong, minden porcikám libabőrös. A zongora pedig csak szól tovább töretlenül, mintha csak a szívem heves dobogása hajtaná.

Kinyitom a szemem.

Ott áll az ajtóban. Sápadt alakja mögött látom a folyosót, amire a szobám nyílik. Tudom, hogy az ablakot becsuktam, a nő halovány alakja körül mégis mozog a levegő. Világoskék ködkoszorú veszi körül, fehér-kék ruháját és a magasra tűzött, vörös hajából kilógó néhány tincset fújja a szél, amit én nem érzek.

Elindul felém. Nem lép, a cipőjét nem is látom. Lebeg.

Néhány pillanat alatt az ágyamhoz siklik. Szemében fájdalom, kétségbeesés és harag.

Leül az ágyam végére, szinte súrolja a lábamat, de semmit nem érzek. Csak hideget és borzongató félelmet.

Közelebb kúszik felém.

Tudom, mi következik, és rettegek, hogy ma este sikerül neki, és megérint.

A karját nyújtja felém, közelít az arcomhoz vagy a nyakamhoz, nem tudom eldönteni. És nem tudok félrehajolni sem, bármennyire szeretnék is. A félelem belém mart, és lebénított, mint valami kígyó mérge.

Nem sikerül neki.

Mielőtt elérné az arcom, a szél elsodorja az alakját, és mire még egyet pislogok, már nincs sehol.

Akár azt is hihetném, hogy csupán a képzeletem szüleménye volt. Hogy ott sem volt, és csupán az agyam játszott velem.

De a szívem még mindig hevesen ver. A levegőben még mindig érzem a virágillatot, és az utolsó zongorahang még ott rezeg a levegőben.

(Ha gondoljátok, itt állítsátok le a zenét, de nem muszáj.)

El akarok menekülni. Messze a Heale House-tól, el Bidefordból amilyen messze csak lehet. De amikor sikerül megmozdulnom, és kikecmeregnem az ágyból, a lábam nem a bejárati ajtó felé visz.

Sötét van, hideg, az ablakon keresztül a telihold fénye kísérteties, ezüstös fénybe borítja a házat. A régi falépcsők minden lépésemre megnyikordulnak.

A lábam a pincébe visz.

Legnagyobb rémületemre a pince felé haladva egyre erősebben érzem az ibolya és frézia illatát. De nem tudok elrohanni. Nem én irányítom a testemet.

A pincében dohos szag terjeng, minden csupa por, és az első lépéssel rögtön pókhálóba szaladok. Feloltom a villanyt.

A pince plafonjából egyetlen villanykörte lóg, amelyet csupán néhány kábel tart a helyén. Tudom, hogy nem járhatott előttem ott senki, és a pincének még ablaka sem volt, hogy a szél mozdítsa meg a kábeleket. De a villanykörte ide-oda himbálózik, a csekély fény, amit magából áraszt, hol az egyik, hol a másik sarkot világítja meg.

A harmadik fordulónál veszem észre.

Egy festmény hever a legtávolabbi sarokban. Félig le van takarva, de nem ez ragadja meg a figyelmemet. Hanem az arany keret övezte vászon egyetlen darabkája: egy zongora.

Minden szívdobbanásom tiltakozik, de elindulok felé. Lépteim nagyot koppannak a nyikorgó fapadlón, és minden mozdulatom port kavar.

Amikor odaérek, veszek egy mély levegőt, és egyetlen pillanat alatt lerántom a képen heverő anyagot.

Ott van.

A festményen, a zongora előtt. Ott ül. Világos csizmába bújtatott lábát kecsesen egy egyik zongorapedálon nyugtatja, kezét pedig a billentyűkön. Tekintete a távolba réved, mintha olyat tudna, amit rajta kívül senki.

(Itt, ha leállították, és gondoljátok, megint elindíthatjátok a zenét.)



A lélegzetem elakad, amikor a gyászinduló dallama újra elindul. Ezúttal hangosabban, mint eddig bármikor.

A festményen lévő nő pedig egyszer csak megmozdul. Egyetlen lehengerlő pillanat alatt rám kapja a pillantását, aztán mintha a vállam mögött nézne valamit.

Hangosan kapkodva a levegőt megfordulok.

Ott áll mögöttem.

Alig néhány centi választ el halott-sápadt arcától. Kezét felém nyújtja, és a vállamra teszi. Most először érzem őt.

Aztán a zongoraszó elhalkul, a szellemnő pedig azt suttogja:

Mrs. Bell