Éber pusztító

Éber pusztító

Sokan állítják, hogy szeretnek aludni. Imádják, hogy akkor nem kell gondolkozniuk, nem kell robotolniuk, szó szerint elúszik a messzibe a sok gondjuk. Nyugalom van, békesség, pihenés, feltöltődés. És akkor még nem is beszéltünk az álmokról, amelyek sokak számára az alvás valódi csábítását jelentik.

De ki merem jelenteni, hogy senki sem szeret úgy aludni, mint én.

Nem azokból az okokból, amelyeket felsoroltam.

Én azért szeretek aludni, mert akkor nem bántok másokat.

Ha felébresztenek, könyörtelenül lecsapok. Bántok, pusztítok, gyújtogatok... Ölök.

Nem akarok. Nem akarom elvenni mások életét. Nincs rosszabb, mint amikor érzed, hogy egyetlen pillanat alatt elszáll az áldozatodból az élet.

De hiába nem akarom, nem tehetek ellene. Amíg alszom, olyan, mintha nem is léteznék. Nem tudok magamról. Én nem álmodok szépeket, még csak nyugalmat sem lelek – hogyan is lelhetnék, amikor annyi vért ontottam.

Viszont ha felébredek... Ha felkeltenek, minden megváltozik. Olyankor túlteng bennem az energia, és nincs megállás.

Más vagyok. Nálam nincsen köztes állapot. Ha alszom, szinte nem is vagyok. Ha viszont ébren találtok, nincs nálam éberebb. A végletek lénye... Igen, nem embere.

Most is felkeltettek, és már érzem, ahogyan fehér, cakkos karjaim önállósítják magukat. Nem én irányítok. Ösztön ez? Nem tudom. De késztetés. Olyan kényszer, aminek nem tudok ellenállni. Mintha azt parancsolnák neked, hogy ne lélegezz. Bár ez talán nem jó hasonlat. Ha nagyon erős az önuralmad, talán képes vagy addig visszafojtani a lélegzeted, amíg megfulladsz. Inkább olyan ez, mintha azt várnák el tőled, hogy állítsd le a szíved. Képtelen ötlet.

Az egyik fehér karom pedig már le is csapott. Egy fa bánta. Egyik hatalmas ága letört, aztán az öreg tölgy, ami lehetett már több száz éves is, vörös lángokban pusztul el. Csak egy érintésem, egyetlen könyörtelen, kemény simogatásom elég, és megtörtént. Volt, nincs.

Még hallom, ahogy Anyám, a szívfájdalom és a szégyen keserves elegyével felkiált, olyan hangosan, hogy az embereknek fogalmuk sincs, hogy a hangnak tulajdonosa is van. Apám eközben csak nevet, és ontja tovább keserves áldását.

Egy család tele gyűlölettel, szomorúsággal, vérrel, bűntudattal és kínnal.

Megint lecsapok, és a messzi távolból is hallom áldozatom utolsó kiáltását:

– Villám!