Vérvörös, Napsárga

Ha szerettek olvasás közben zenét hallgatni, akkor ezt ajánlom. Én ezt hallgattam, miközben írtam:

Vérvörös, Napsárga

Szökken. Fordul. Szökken. Fordul.

Apró lábak járnak, körbe-körbe szállnak.

Apró szárnyak zárnak, tündérporral várnak.

Szökken. Fordul. Lecsap az éj zordul.

Az erdő szélén minden csupa varázslat volt. A levegőben csillámló tündérpor szállt, és a domb túloldaláról halk zeneszó hallatszott. A fű zöldebb volt, mint bárhol, a mező virágai sárgábbak, rózsaszínűbbek, lilábbak, kékebbek, mint amit Kaelan valaha látott.

Mégsem tudta kiélvezni. Űzött vad volt. Menekült, mert menekülnie kellett.

A domb túloldalán viszont megtorpant. A fáradtság is erőt vett rajta, de katona volt. Tovább tudott volna menni, egészen addig ment volna, amíg lába tehetetlenül összerogy a súlya alatt.

De a látvány elbódította.

A fűben hüvelyknyi tündérleány táncolt. A legendákból már sokszor hallott tündérekről, rögtön felismerte. A leány olyan apró volt, hogy elfért volna Kaelan tenyerében. Karcsú alakja volt, csöppnyi, hegyes fülei, a hátából pedig hártyaszerű, szivárványosan átlátszó szárnyak meredtek az ég felé.

Egyedül volt, és a már korábban hallott dallamra táncolt. A férfi elképzelni sem tudta, honnan jöhet a lágy muzsika, de nem is érdekelte. Elbűvölten bámulta a tündért, és annyira a hatása alá került, hogy egyszer csak letette a puskáját, és ő maga is a földre ereszkedett. Két kezére támaszkodott a háta mögött, érezte ujjai alatt a hűvös fűszálakat. Így bámulta a tündért, és minden perccel egyre jobban csodálta.

Együtt élt a zenével, a tündér minden szökkenése válaszolt a dallamra. A legkecsesebb balett-táncosnál is finomabban mozdult, gyorsan és magától értetődően egyszerűen, mégis olyan volt, mintha minden mozdulatát évszázadokig gyakorolta volna.

Barna haja, amelyben Kaelan mintha egy-egy arany szálat is felfedezett volna, szabadon lebbent minden alkalommal, amikor körbeforgott.

Aztán amikor Kaelan azt hitte, hogy ezt már nem lehet fokozni, a tündér csengő hangon énekelni kezdett, de a táncot sem hagyta abba:

Szökken. Fordul. Szökken. Fordul.

Apró lábak járnak, körbe-körbe szállnak.

Apró szárnyak zárnak, tündérporral várnak.

Szökken. Fordul. Lecsap az éj zordul.

A tündér minden egyes hangja Kaelan szívéig hatolt, egyre mélyebben és mélyebben. Menthetetlenül szerelembe esett.

Nem bírta tovább. Kaelan talpra állt, de túl hangos volt. Véletlenül belerúgott a lába előtt heverő puskába, amiről közben teljesen megfeledkezett, mire a zene hirtelen abbamaradt, a tündér pedig elbújt a mellette égbe törő tulipán virágába.

A férfi normális esetben káromkodott volna, de nem akarta még jobban megijeszteni a tündért. Helyette inkább átlépte a fegyvert, és lassú, megfontolt léptekkel elindult a virág felé.

Észrevette, hogy a tulipánvirág szirmai szorosabban záródnak össze, mint előtte, de azért még nem csukódtak be teljesen. Megállt a sárga virág mellett, aztán óvatosan letérdelt mellé.

Fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Hogy ne féljen tőle? De hiszen nyilván ezt mondaná neki akkor is, ha bántani akarná.

Alig hogy ezt végiggondolta, tudta, mit kell tennie.

Soha nem énekelt. Katona volt, nem kisfiú, aki az anyukája szoknyája mögé bújik, és dudorászgat. De érezte, hogy erre van szükség, még ha borzalmasan hamis lesz is, a szívéből szólt a dallam.

Szökken. Fordul. Szökken. Fordul.

Apró lábak járnak, körbe-körbe szállnak.

Apró szárnyak zárnak, tündérporral várnak.

Szökken. Fordul. Lecsap az éj zordul.

A virág minden sorral jobban kinyílt, és amikor az utolsó szó utolsó hangja is elhalt, a virág teljesen kitárta szirmait.

A szirmok közepén hat kisebb fekete foltból összeálló csillag közepén ott reszketett a tündérleány. Még mindig félt. Ahogy felnézett Kaelanra, a férfi észrevette barna szemeiben a könnyeket, amelyeken megcsillantak a nap lenyugvó sugarai. Ahogy a könnyek végiggördültek a tündér hófehér arcán, apró kristályokká váltak, amelyek lebegni kezdtek a levegőben, és az első szellővel elszálltak a mező fölött a távolba.

Kaelan végül mégsem tudott jobbat, így megszólalt:

– Nem bántalak.

A tündérleány még mindig félt, de már nem sírt. Mintha nem lett volna több könnye, amit elsírhat.

Kaelan leült a virág mellé, és türelmesen várt. Talán ha a tündér látja, hogy nem bántja, akkor megnyugszik. Hiszen minden szónál többet mondanak a tettek.

Türelmesen várt, a tulipánt bámulta, de azért néha erővel sikerült elszakítania a pillantását róla. Néhány perc múlva a tündérleány bátortalanul felállt. A dallam újra szólni kezdett, és a tündér látványával együtt megint betöltötte Kaelan minden érzékét.

A lány bátortalanul a férfi felé nyújtotta parányi karját, a férfi pedig mindenről megfeledkezve közelebb hajolt.

Ám mielőtt bőrük találkozhatott volna, hangos dörrenés szakította félbe a zenét.

Egyetlen lövés. Pontos és könyörtelen. Emberi és hideg. Fájdalmas és valóságos.

A férfi zubbonyát elöntötte a vér, ami lassú patakban kezdett csorogni a mező száraz földjébe. Vörös a virágok színkavalkádjában.

A tündér csengő hangon sikított, Kaelan pedig még egy utolsó pillantást vetett rá. Aztán a szemei már csak a semmibe bámultak, egy más világ tündéreire.

A gyilkost pedig egy egész hadsereg követte. Hangosan meneteltek végig a békés mezőn, cipőjük talpa ugyanúgy pusztított, ahogyan fegyvereik csöve.

Eltaposták a sárga tulipánt is, amelynek olyan színe volt, mint a felkelő Napnak. De a katonák ügyet sem vetettek rá, észre sem vették. Így azt sem tudhatták, hogy a sárga virágban egy barna tündér lelte halálát.

A lenyugvó Nap sugarai egyre halványultak, míg végül teljesen eltűntek, hogy átadják helyüket a sötétségnek.

Nem maradt más, csak a fegyverek ropogása, és a menet dobogása.

Éles. Kemény. Emberi. Halálos.

Szökkent. Fordult. Szökkent. Fordult.

Apró lábak jártak, körbe-körbe szálltak.

Apró szárnyak zártak, tündérporral vártak.

Szökkent. Fordult. Éji harang kondult.