Cinderelton - 10. rész
Charlotte eddig csak gyanította, hogy Elton valamit nem árul el neki, de abban a pillanatban, ahogy mesélni kezdett az erdőről, már teljesen biztos volt benne. Nem úgy beszélt róla, mintha csak egyszer átlovagolt volna rajta idefelé jövet. A szavaiból sütött a szeretet. Az ember nem beszél ilyen odaadással egy olyan helyről, ahol életében csak egyszer járt.
És bár nem lehetett bizonyos benne, hogy tényleg folyik-e ott patak, amerre a férfi mutatta, a szamócáról pedig még kevesebbet tudott, kétsége sem volt afelől, hogy Elton nem csak kitalálta őket.
– Tehát? Honnan ismeri ilyen jól az erdőnket? – kérdezte Charlotte újra, mert a férfi az elsőre nem válaszolt.
A hangulat megváltozott, a viszonylagos meghittségen erőt vett a kétség. Mintha csak az idő is követte volna a beszélgetésüket, az idő hirtelen hűvösebbre fordult, a szellő pedig már nem simogatott, hanem hideg karmaival markolt az erkélyen álldogáló két alakba.
Charlotte-on borzongás futott végig. Először maga sem tudta, hogy a hideg vagy a félelem teszi, de aztán rá kellett jönnie, hogy csakis az előbbi lehet. Mert bár nagyon úgy tűnt, hogy Elton hazudott neki, valamilyen különös oknál fogva még mindig bízott benne.
– Fázik? – kérdezte Elton, és levette, majd a vállára terítette a kabátját.
– Tökéletesen jól leszek, amint válaszol a kérdésemre, Elton. – A nevét külön kihangsúlyozta, és szavainak kérdő éle kétséget sem hagyhatott a férfiban, hogy tudja, hogy hazudik neki, és még abban sem biztos, hogy így hívják.
– Én... – Elton mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. Ideges volt, legalább annyira, mint Charlotte, aki eközben várakozóan nézte. – Én... – kezdett bele a férfi megint a mondandójába, de egy hang hirtelen félbeszakította.
Először mindketten összerezzentek, és a hang forrását kezdték kutatni. A külvilág mintha nem is létezett volna azóta, hogy kiléptek az erkélyajtón. Mindketten elfeledkeztek a bálról, arról, hogy mennyien várják vissza őket – vagyis leginkább a hercegnőt – a terembe, és igen, arról is, hogy az időt nem lehet megállítani, bármennyire is szerették volna.
Az óra azonban éjfélt ütött, és ez könyörtelenül visszarántotta Charlotte-ot a valóságba. Pillanatokon belül be kell sétálnia a bálterembe, keresztülvágni a tömegen, és megtenni a nagy bejelentést.
Az óra már a harmadikat ütötte. Sietnie kellett, hisz az apja már bejelentette, hogy éjfélkor lesz az eljegyzés. Még ha nem is mondta ki, hogy erről van szó.
Charlotte ereiben száguldozni kezdett a vér, a szíve hevesen verdesett, mert tudta, hogy szembe kell néznie a végzetével, ami elől nem menekülhet.
De mielőtt otthagyta volna a férfit az erkélyen, egy kérdésre még tudni akarta a választ.
Miközben az óra hetet ütött, Charlotte megragadta a férfi karját, és könyörgőn a szemébe nézett.
– Kérem, legyen őszinte hozzám! Valóban Eltonnak hívják?
Az óra megint ütött, és Charlotte-nak mennie kellett.
– Igen – felelte a férfi.
A hercegnő bólintott, és bár tudta, hogy ettől még minden más lehet hazugság, de a férfi neve abban a pillanatban a kapaszkodót jelentette.
Charlotte vett még egy utolsó mély lélegzetet, megint kihúzta magát, visszaadta a férfinak a kabátját, és felemelte az állát, ahogyan azt tanították neki. Aztán ellépett Elton mellől, hogy elinduljon a végzetéhez vezető úton.
Elton
– Elárultam magam – gondolta Elton keserűen. – De hiszen mit is gondoltam? Nem születtem sem nemesnek, sem színésznek, hogy legalább el tudjam hitetni magamról.
Charlotte átlátott rajta. Bár nem volt nehéz dolga, Elton az este folyamán sorra követte el a hibákat.
A hercegnő talán nem árulja el. Nem olyannak tűnt, mint hidegvérrel kivégezteti, ráadásul azt sem tudta, ki is valójában. Biztosan sok embert hívnak Eltonnak. De ahogy a férfi törte a fejét, egy Elton nevű ember sem jutott eszébe, sem az ismerősei közül, sem azok között, akikről csak hallott. Mindenesetre Charlotte rájött, hogy hazudott, és tudja a nevét is. Ezen már nem lehetett változtatni.
Az este viszont most már garantáltan véget ért. Ha most bemenne a hercegnő után a bálterembe, azzal valóban aláírná a halálos ítéletét. A bál véget ért, és ő már nem Elton volt Andalúziából, hanem Elton az istállóból.
Még egy pillantást akart vetni a hercegnőre, látni akarta, ahogyan felsőbbségesen bevonul a terembe. De önmagaként akarta látni, az istállófiú szemével. Kioldotta a bonyolult csomót a nyakában, kigombolta ingének két felső gombját, aztán óvatosan levette a maszkját.
Kezében az álarccal odalépett az erkélyajtóhoz, és keresni kezdte az üveg túloldalán a hercegnőt. Nem volt nehéz dolga. A tömeg szétnyílt körülötte, utat engedve neki a trón felé. Charlotte kék ruhája végigsöpört a fényes márványpadlón, minden egyes lépésével egyre távolabb került Eltontól. Az előbb még ott állt mellette, Eltonnak csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse, most pedig mintha hatalmas szakadék tátongott volna közöttük.
Elton tudta, hogy ezek a búcsú pillanatai. Soha többet nem látja a hercegnőt, hacsak nem a pénzérméken, amelyekbe az arcát vésik majd. Tudta, hogy soha többé nem lesz képes elfelejteni, és egy nőre sem néz majd olyan szemmel, mint Charlotte-ra. Minden ébren töltött pillanatában eszébe fog jutni ez az este, amit vele tölthetett, és életének minden percében sajnálni fogja, hogy nem lehetett vele még egy kicsit. De nem bánta meg.
Még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett az üvegen keresztül a tündöklő szépségre, aztán elképesztő erőfeszítéssel elszakította tőle a tekintetét. Leugrott az erkélyről, és elindult vissza a saját világába, ahonnan jött. Csak be- és kiosont, senki sem fog emlékezni rá.
De a szíve mélyén remélte, hogy egyvalaki talán mégis...
És bár nem lehetett bizonyos benne, hogy tényleg folyik-e ott patak, amerre a férfi mutatta, a szamócáról pedig még kevesebbet tudott, kétsége sem volt afelől, hogy Elton nem csak kitalálta őket.
– Tehát? Honnan ismeri ilyen jól az erdőnket? – kérdezte Charlotte újra, mert a férfi az elsőre nem válaszolt.
A hangulat megváltozott, a viszonylagos meghittségen erőt vett a kétség. Mintha csak az idő is követte volna a beszélgetésüket, az idő hirtelen hűvösebbre fordult, a szellő pedig már nem simogatott, hanem hideg karmaival markolt az erkélyen álldogáló két alakba.
Charlotte-on borzongás futott végig. Először maga sem tudta, hogy a hideg vagy a félelem teszi, de aztán rá kellett jönnie, hogy csakis az előbbi lehet. Mert bár nagyon úgy tűnt, hogy Elton hazudott neki, valamilyen különös oknál fogva még mindig bízott benne.
– Fázik? – kérdezte Elton, és levette, majd a vállára terítette a kabátját.
– Tökéletesen jól leszek, amint válaszol a kérdésemre, Elton. – A nevét külön kihangsúlyozta, és szavainak kérdő éle kétséget sem hagyhatott a férfiban, hogy tudja, hogy hazudik neki, és még abban sem biztos, hogy így hívják.
– Én... – Elton mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. Ideges volt, legalább annyira, mint Charlotte, aki eközben várakozóan nézte. – Én... – kezdett bele a férfi megint a mondandójába, de egy hang hirtelen félbeszakította.
Először mindketten összerezzentek, és a hang forrását kezdték kutatni. A külvilág mintha nem is létezett volna azóta, hogy kiléptek az erkélyajtón. Mindketten elfeledkeztek a bálról, arról, hogy mennyien várják vissza őket – vagyis leginkább a hercegnőt – a terembe, és igen, arról is, hogy az időt nem lehet megállítani, bármennyire is szerették volna.
Az óra azonban éjfélt ütött, és ez könyörtelenül visszarántotta Charlotte-ot a valóságba. Pillanatokon belül be kell sétálnia a bálterembe, keresztülvágni a tömegen, és megtenni a nagy bejelentést.
Az óra már a harmadikat ütötte. Sietnie kellett, hisz az apja már bejelentette, hogy éjfélkor lesz az eljegyzés. Még ha nem is mondta ki, hogy erről van szó.
Charlotte ereiben száguldozni kezdett a vér, a szíve hevesen verdesett, mert tudta, hogy szembe kell néznie a végzetével, ami elől nem menekülhet.
De mielőtt otthagyta volna a férfit az erkélyen, egy kérdésre még tudni akarta a választ.
Miközben az óra hetet ütött, Charlotte megragadta a férfi karját, és könyörgőn a szemébe nézett.
– Kérem, legyen őszinte hozzám! Valóban Eltonnak hívják?
Az óra megint ütött, és Charlotte-nak mennie kellett.
– Igen – felelte a férfi.
A hercegnő bólintott, és bár tudta, hogy ettől még minden más lehet hazugság, de a férfi neve abban a pillanatban a kapaszkodót jelentette.
Charlotte vett még egy utolsó mély lélegzetet, megint kihúzta magát, visszaadta a férfinak a kabátját, és felemelte az állát, ahogyan azt tanították neki. Aztán ellépett Elton mellől, hogy elinduljon a végzetéhez vezető úton.
Elton
– Elárultam magam – gondolta Elton keserűen. – De hiszen mit is gondoltam? Nem születtem sem nemesnek, sem színésznek, hogy legalább el tudjam hitetni magamról.
Charlotte átlátott rajta. Bár nem volt nehéz dolga, Elton az este folyamán sorra követte el a hibákat.
A hercegnő talán nem árulja el. Nem olyannak tűnt, mint hidegvérrel kivégezteti, ráadásul azt sem tudta, ki is valójában. Biztosan sok embert hívnak Eltonnak. De ahogy a férfi törte a fejét, egy Elton nevű ember sem jutott eszébe, sem az ismerősei közül, sem azok között, akikről csak hallott. Mindenesetre Charlotte rájött, hogy hazudott, és tudja a nevét is. Ezen már nem lehetett változtatni.
Az este viszont most már garantáltan véget ért. Ha most bemenne a hercegnő után a bálterembe, azzal valóban aláírná a halálos ítéletét. A bál véget ért, és ő már nem Elton volt Andalúziából, hanem Elton az istállóból.
Még egy pillantást akart vetni a hercegnőre, látni akarta, ahogyan felsőbbségesen bevonul a terembe. De önmagaként akarta látni, az istállófiú szemével. Kioldotta a bonyolult csomót a nyakában, kigombolta ingének két felső gombját, aztán óvatosan levette a maszkját.
Kezében az álarccal odalépett az erkélyajtóhoz, és keresni kezdte az üveg túloldalán a hercegnőt. Nem volt nehéz dolga. A tömeg szétnyílt körülötte, utat engedve neki a trón felé. Charlotte kék ruhája végigsöpört a fényes márványpadlón, minden egyes lépésével egyre távolabb került Eltontól. Az előbb még ott állt mellette, Eltonnak csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse, most pedig mintha hatalmas szakadék tátongott volna közöttük.
Elton tudta, hogy ezek a búcsú pillanatai. Soha többet nem látja a hercegnőt, hacsak nem a pénzérméken, amelyekbe az arcát vésik majd. Tudta, hogy soha többé nem lesz képes elfelejteni, és egy nőre sem néz majd olyan szemmel, mint Charlotte-ra. Minden ébren töltött pillanatában eszébe fog jutni ez az este, amit vele tölthetett, és életének minden percében sajnálni fogja, hogy nem lehetett vele még egy kicsit. De nem bánta meg.
Még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett az üvegen keresztül a tündöklő szépségre, aztán elképesztő erőfeszítéssel elszakította tőle a tekintetét. Leugrott az erkélyről, és elindult vissza a saját világába, ahonnan jött. Csak be- és kiosont, senki sem fog emlékezni rá.
De a szíve mélyén remélte, hogy egyvalaki talán mégis...
Gigalájk. Nagyon jóóóóóóóóó
VálaszTörlés