Igaz vagy hamis? 18+

 Igaz vagy hamis?
(18 éven felülieknek)

Tudom, hogy az az utolsó pohár tequila már nem kellett volna. De igazából nem bánom. Részeg vagyok, minden porcikámban érzem. De egyáltalán nem zavar, mert olyan könnyű és szabad vagyok, mint még soha. Mintha hirtelen minden gátlásom elfújták volna...

Mindig is féltem idegenek előtt táncolni. Akárhányszor megmozdultam tánc közben, csak arra tudtam gondolni, vajon mit szúrok el. Nem nézek ki hülyén, ha így teszem a lábam? Nem túl ribancos, ha így mozgatom a csípőmet? És egyáltalán, mit kezdjek a kezeimmel? Tartsam szorosan a testem mellett, vagy emeljem fel, esetleg mozgassam azt is valahogy?

De most itt állok a táncparkett közepén, életem első házibuliján, és úgy ringatom a testem a zene ritmusára, mintha mindig is ezt csináltam volna. Lehet, hogy hülyén nézek ki, de ebben a pillanatban félelmetesen szexinek és magabiztosnak érzem magam. Három pasi táncol körülöttem, egyiket sem ismerem. De most még ez sem zavar. Komolyan kétlem, hogy bármi el tudná rontani a kedvem.

Hirtelen egy érintést érzek a vállamon.

– Grace, szerintem jobb lenne, ha most velem jönnél.

Alec megfogja a karom, és maga után vonszol. Felnyögök, de nem azért, mert nagyon tiltakozom, egyszerűen csak olyan gyorsan haladunk, hogy attól tartok, el fogok esni. A szőnyeg a talpam alatt úgy hullámzik, mintha én volnék Jézus, és éppen a tajtékzó tengeren mászkálnék.

– Mi ütött beléd? – kérdezi számonkérő hangon, amikor felérünk az egyik emeleti szobába. A zene itt is hallatszik, de legalább már olyan hangerővel szól, hogy nem kell kiabálnunk.

– Vissza akarok menni! – nyöszörgök.

– Hogy még jobban beégesd magad?

– Nem égettem be magam! Épp szórakoztam, ha nem tudnád – tiltakozom.

– Több, mint tíz éve ismerlek, de eddig nem is sejtettem, hogy te azt nevezed szórakozásnak, hogy egy csomó köcsögnek rázod magad.

– Te semmit nem tudsz rólam – üvöltök vissza, és egyszerűen elképzelni sem tudom, honnan jönnek ezek a heves érzelmek. Vagyis azt tudom, hogy miért vagyok mérges, csak a dolog intenzitása lep meg.

– Szóval semmit sem tudok rólad? – nevet.

A fejem kavarog, és aztán hirtelen őrült ötletem támad. Tizennyolc éves vagyok, és még soha nem volt pasim. Évek óta lesem, ahogy Alec rosszabbnál rosszabb csajokat szed össze, és nem veszi észre, hogy én meg a mellette lévő székben csorgatom utána a nyálam. Nem lenne egyszerűbb minden, ha most azonnal kiderülne, ha nem kellek neki? Már így is éveket pazaroltam arra, hogy csak távolról figyeltem. Soha nem volt elég önbizalmam, hogy lépjek. De most olyan határozottnak és erősnek érzem magam, még a szédülés ellenére is, hogy lépnem kell.

– Szerinted ismersz? – kérdezem egy csábító mosoly kíséretében. Vagy legalábbis csábítónak érzem.

– Ez kihívás akar lenni?

– Ha annak veszed – felelek. – Játsszunk Igaz vagy hamis-t!

– Igaz vagy hamis-t? – néz rám kérdőn, és közben leül a szobában található egyetlen ülőalkalmatosságra, az ágyra.

– Én kérdezek, és te felelsz, hogy igaz-e vagy hamis.

– Nem tűnik bonyolultnak. De szerinted nem igazságtalan, ha csak te kérdezel?

– Nem.

Még hangosabban nevet, én pedig nem tudok nem arra gondolni, mennyire szeretem ezt a hangot.

– Most rajtam nevetsz? – kérdezem felháborodva és a mellkasára bökök, hogy palástoljam, mennyire vágyom rá.

– Igaz.

– Szóval azt hiszed, ezt a játékot viccnek szántam, hogy jót röhöghess rajtam.

– Igaz. Nem gondolod, hogy kicsit túl sokat ittál?

– Most én kérdezek!

– Kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a jó híred. Már az oviban is hozzám szaladtál, ha valaki bántott. Most te magad csinálsz hülyeséget, és nem veszed észre.

– A hírem köszöni szépen, jól van. De néha úgy érzem, jobb lenne, ha kicsit feslettebb lennék – csúszik ki a számon.

– Hm – köszörüli meg a torkát Alec. – Feslettebb?

Ügyet sem vetek a kérdésre.

– A fiúknak csak a rossz lányok kellenek. Igaz vagy hamis?

– Hamis – feleli gondolkodás nélkül, és hátrébb tornássza magát az ágyban. Most már kinyújtott lábbal üldögél, hátát az ágykeretnek vetve. Teljesen gondtalannak tűnik.

– Szóval még azt mered állítani, hogy nem csupa agyatlan libát szedtél fel eddig?

– Ha jól emlékszem, a kérdés nem rám vonatkozott.

Felvonom a szemöldököm, és mérgesen keresztbe teszem a kezeim a mellkasomon. Ő akarta!

– Te csak a rossz lányokat szereted. Igaz vagy hamis?

– Hamis.

– Persze – horkantok fel.

– Én mindenféle lánynak egyformán örülök – egészíti még ki csibészes mosolyával.

– Szóval nem várod el egy lánytól, hogy egyből rád vesse magát.

– Igaz. Tetszett már olyan lány, aki igazi jókislány.

– Ki? – kérdezem rögtön, kapva az alkalmon.

– Azt hiszem, ez nem eldöntendő kérdés.

Szóval nem akar felelni? Rajtam ne múljék! Majd én megmutatom, milyen fából faragtak.

– Tehát ha most azt mondanám, hogy tégy velem, amit akarsz, visszautasítanál, mert a rossz kislányok nem jönnek be.

Várok, hogy válaszoljon, de jó néhány hosszú másodperc eltelik, és még mindig nem felel. Viszont feljebb húzza magát az ágyon, és elkerekedett szemekkel bámul. Aztán mégis kinyög valamit.

– Te tényleg túl sokat ittál. Nem vagy önmagad.

– Vagy pont most vagyok önmagam. – Tudom, hogy lépnem kell. Évek óta álmodozom arról, hogy elhív randizni, de nem tette meg. Most itt vagyunk egy szobában, én pedig kívánom őt. Jobban, mint valaha. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom, még akkor is, ha nem lesz folytatás. Kell nekem, még ha csak egy éjszakára is.

Az ajtóhoz lépek, és kulcsra zárom.

– Még nem válaszoltál – fordulok vissza Alechez, és a kulcsot a dekoltázsomba rejtem. – Ha azt mondom, tégy velem, amit akarsz, visszautasítasz.

– Ha... Hamis – nyögi ki végül.

– Tetszik a mellem – jelentem ki, hiszen úgy bámulja, hogy majd kiesik a szeme a helyéről. Lélegzetvisszafojtva várom a választ.

– Igaz.

Ezt a választ vártam már nagyon rég, és most még bátrabb leszek tőle. Lágyan végigsimítom az említett domborulatokat, aztán a felsőm szegélyénél megállok.

– Szeretnéd, ha ez nem lenne rajtam.

– Igaz – nyel egy nagyot.

Tetszik nekem ez a játék. Nagyon is. A szemében tűz villan, amikor leveszem a fekete flitteres topot. Kíván engem – gondolom elégedetten, és minden szégyenlősségem elszáll. Ott állok fekete, csipkés melltartóban és miniszoknyában, és meztelennek érzem magam. Pedig ennél még a legszolidabb bikinim is kevesebbet takar.

Már kérdés nélkül nyúlok a szoknyámhoz, és készülök letolni, ám ekkor Alec hirtelen felpattan, és megállít.

– Nem használhatom ki a helyzetet.

– Igazából elvárom, hogy kihasználd – nyúlok újra a szoknyám felé, de lefogja a kezem.

– Túl sokat ittál.

– Igaz. De Alec, amióta az eszemet tudom, beléd vagyok zúgva. Még soha semmit nem akartam ennyire, és még soha nem voltam ilyen biztos abban, mit akarok.

Annyira ébernek érzem magam, hogy szinte el sem akarom hinni, hogy ennyit ittam. Minden mozdulatomnak tudatában vagyok, százszor, ezerszer jobban, mint bármikor. Azt a kezemet használva, amit még mindig görcsösen szorongat, lecsúsztatom a szoknyát a lábamon, és kilépek belőle. Aztán a cipőmet is lerúgom. Most, hogy nincs a magas sarok, ő pedig ott áll előttem, kicsinek érzem magam és törékenynek. Legalább egy fejjel magasabb nálam. Ez a tudat valahogy megnyugtat, úgy érzem, ő majd mindentől megvéd.

Felemelem a tekintetem, és mélyen a szemébe nézek. Látom benne a vívódást, de tudom, hogy én fogok győzni, és ez mindennél jobb érzés. Kíván engem, alig tudja visszafogni magát.

Úgy döntök, a maradék ruhámtól is megszabadulok. Amikor a melltartómat kikapcsolom, valami hangosan koppan a padlón. Hirtelen rápillantok, de csak az előbb elrejtett kulcs az. Nevetve arrébb rúgom, és várom a felszabadult hangot Alec irányából.

De az nem akar érkezni, ezért újra felé fordulok. Ő azonban csak megbabonázva bámul, végigfuttatja pucér testemen éhes tekintetét. Közelebb lépek hozzá, és a helyzethez képest tárgyilagos hangon megszólalok.

– Most megcsókolsz. Igaz vagy hamis?

– Igaz – feleli lágyan, aztán ajkait az enyémekhez nyomja.

A szívem hevesen dobog, majd kiesik a mellkasomból, miközben átkarolom a nyakát, és még jobban elmélyítem a csókot. Olyan szenvedélyesen csókolom, ahogy csak tőlem telik, aztán a kezem az inge alá csúszik, hogy kitapogassa izmos mellkasát. Anélkül, hogy észrevenném, a tenyerem a szíve felett állapodik meg, amit annyira szeretnék birtokolni. Ugyanolyan hevesen dobog, mint ahogyan az enyém.

Közben ő is vetkőzni kezd, én pedig megigézve bámulom. A szemében még mindig látom a kisfiút, akihez kislányos álmaim vonzottak, de már elfedte valami vad és erős és férfias, ami mindennél jobban vonzza magához a bennem lévő nőt. Csodálom a hullámzó izomkötegeket, a keskeny csípőt, az erős karokat, és teljesen elgyengülök. Amikor már ő is meztelen, a keze vándorútra indul a testemen. Gyengéden megfogja az egyik mellem, és a fenekembe markol.

– Gyönyörű vagy – nyögi mély hangon, én pedig szárnyalni tudnék attól, amit mond.

Elbukott. Már nem bírja visszafogni magát. Az ágyra húz, felettem terem, és apró csókot lehel a fülem mögötti érzékeny területre. Aztán végigköveti ajkaival az állam vonalát. Hirtelen halk nyögéseket hallok, és csak néhány pillanat múlva jövök rá, hogy én adom ki őket. Nem áll meg, olyan, mintha az lenne a célja, hogy testem minden négyzetcentiméterét meghódítsa. Csak én tudhatom, hogy erre nincs szüksége, mert minden porcikám az övé már évek óta.

Én sem bírom visszafogni magam. Végigsimítok izmos bicepszén, apró csókokat hintek a mellkasára, aminek már a puszta látványától is izgalmat érzek. Miközben ezt teszem, mélyen a szemébe nézek, és ugyanazt a szenvedélyt látom, ami bennem is lángol. Néhány másodpercig megbűvölten bámuljuk egymást, aztán újra birtokba veszi az ajkaimat, hevesebben, mint eddig. Elvesz mindent, én pedig szívesen adom.

Észre sem veszem, hogy telik az idő, nem hallom a kintről beszűrődő zene ritmusát, abban sem vagyok biztos, hogy tart még a buli. Semmi nem számít, csak ketten vagyunk végre. Csak ő meg én.

Amikor végül belém hatol, feszítő fájdalmat érzek, ami egy pillanatra visszaránt a valóságba. Fel voltam rá készülve, de a hirtelen jött fájdalomra egy apró könnycsepp buggyan ki a szememből. A hátába markolok, néhány pillanatig azt sem tudom, miért: mert el akarom lökni, vagy még közelebb akarom húzni.

Alec mozdulatlanul fekszik fölöttem, várja, hogy megnyugodjak. A szemében aggodalom csillog. Amikor közelebb hajol, lecsókolja a könnycseppet az arcomról, majd lágyan nyugtató szavakat suttog a fülembe, már biztosan tudom, hogy jól döntöttem. Mert senki más nincs ezen a világon, akivel ezt a bensőséges pillanatot meg akarom osztani.

Aztán a fájdalom lassan csitulni kezd, és újra elmerülünk a gyönyörben és egymásban. Ámulva nézem, ahogy teste ritmikusan hullámzik fölöttem, és én is felveszem a ritmust, hogy aztán végül együtt éljük át a pusztító robbanást, amelyre mindketten szomjaztunk.

Percekig csak fekszünk egymás karjaiban, egyikünk sem szólal meg, mert nem akarjuk tönkretenni a pillanatot. De aztán a valóság könyörtelenül zuhan ránk, amikor valaki megpróbál benyitni a szobába. Hamar feladja, hiszen bezártam, de a varázs akkor is elszállt.

Már teljesen józanon kelek fel az ágyból, és bizonytalanul öltözködni kezdek. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom vagy tennem. Az előbb még mindennél nagyobb boldogságban úsztunk mindketten, most pedig kínos csend telepedett közénk.

– Talán külön kellene... – néz rám kérdőn, mire csak egy aprót bólintok. Én sem akarom, hogy az egész társaság rólunk pletykáljon, és arról, vajon mi történt köztünk a zárt ajtó mögött.

Már mindketten ruhában vagyunk, amikor lehajol a kulcsért, és kinyitja a zárat az ajtón, ami egész eddig elválasztott minket a külvilágtól, mint valami rózsaszín burok.

Mielőtt kimenne, váratlanul megszólal.

– Te vagy az.

Értetlenül nézek rá, mert fogalmam sincs, mire gondol.

– Ki? – kérdezem meg végül remegő hangon.

– A jókislány, aki tetszik – küld felém egy mosolyt, aztán eltűnik az ajtó mögött.