Cinderelton - 2. rész

Cinderelton - 2. rész

Charlotte

Charlotte úgy érezte, muszáj kiszabadulnia a kastélyból. Már nem tudta elviselni, hogy akárhová ment, minden a közelgő bálra emlékeztette. Még a legkihaltabb folyosón is, ahová a tánctanár elől szokott elbújni kislányként, egy cselédbe ütközött. A szobájába már szinte be sem fért, mert épp a ruháját készítették elő az estélyre, és mindenhonnan tüllök meg szalagok lógtak, leglelkesebb társalkodónői pedig mindenáron meg akarták találni a tökéletes ékszereket a toalettjéhez.

Charlotte tudta, ha bármelyikükkel szembetalálkozna véletlenül, nem lenne menekülése. Így próbált olyan gyorsan haladni a magassarkú cipellő és a több réteg alsószoknya ellenére, amilyen gyorsan csak tudott. Azokon az utakon haladt, amelyekről úgy gondolta, barátnői biztosan nem választanák. Még a cselédlépcsőn is végigszaladt, ami egyáltalán nem volt úrilányhoz méltó.

Amikor végül kiért a kastély hátsó parkjába, már úgy lihegett, hogy szinte hallotta, ahogyan illemtanára megszólal mögötte:

– Egy hercegnő soha nem liheg. Mindig olyan egyenletesen és könnyedén veszi a levegőt, hogy egy pihe se rezzenjen az orcája előtt.

Charlotte soha nem volt ennyire piperkőc, mégis próbált kicsit kisebbeket lélegezni, mert a fűzője olyan szoros volt, hogy félt, komoly kárt tesz a bőrében a halcsont, ha így folytatja. Lerogyott a legfelső lépcsőfokra, ami kivezetett az épületből, és próbálta lenyugtatni magát.

A nyugodt tájat leste, ahol most egy-két kertészen kívül nem látott senkit. Hiányoztak a nemes hölgyek, akik napernyőjükkel próbálták védeni fehér bőrüket a szeplőktől, és egy urat sem látott, aki a következő rókavadászat időpontját vitatta volna meg a többiekkel. A kertészek is csak azért voltak a parkban, hogy lemetsszék az utolsó kiálló kis ágacskákat a gondosan nyírt sövényről, és valóban minden tökéletes legyen, mire megérkeznek a messziről jött vendégek.

Charlotte tudta, hogy a kertet bárki gyönyörűnek tartaná, és valóban az is volt. Körben szabályos formákba nyírt tiszafák és puszpángok díszlettek, és ha a sokszínű virágágyások nem feleltek volna meg eléggé, akkor a parkot kis tavacskák, szökőkutak és szobrok tették még tökéletesebbé. A főkertész még egy labirintusra is rábeszélte az apját.

De Charlotte számára sokkal szebbnek tűntek a távoli erdők, amiket a horizonton látott. A buja erdők, ahol a legendák szerint koboldok és tündérek bujkálnak, az erdők, ahol tényleg el lehet tévedni, nem úgy, mint a mesterséges labirintusban.

Charlotte légzése végre megnyugodott, úgyhogy felállt, hogy még jobban lássa a birtok oldalában kezdődő rengeteget. Hirtelen egy lovast pillantott meg a távolban. Határozottan ülte meg a lovát, csak úgy száguldott a város irányába, és a lány abban a pillanatban nagyon irigyelte tőle a szabadságot, ami neki – vele ellentétben – megadatott.

Elton

Eltonnak úgy rémlett, hogy még soha nem járta meg az utat a piac és a kastély között oda vissza ilyen gyorsan. Úgy hajtotta szegény lovat, hogy végül megsajnálta, és amikor hazaértek, különösen nagy adag zabbal jutalmazta meg. Nem is tartotta csodának, hogy ilyen gyors volt. A fejében nem csak Shoe asszonyság képe lebegett, hanem az is, hogy minél hamarabb teljesíti a beszerzést, annál hamarabb kezdheti el megvalósítani a tervét.

Amikor belépett a konyhába, és letette az asztalra a hatalmas zsákot, amibe összegyűjtötte az ünnepi vacsorához még szükséges alapanyagokat, Shoe asszonyság nem kapott rögtön a zsákhoz, ahogyan a lovászfiú várta, hanem merőn bámulni kezdte.

– Most meg miben sántikálsz? – kérdezte a fiút, és még mindig úgy nézte, mintha olvasni tudna a gondolataiban.

– Mégis miben sántikálnék? – nyúlt Elton a zsák felé, hogy elkezdje kipakolni a tartalmát, hátha azzal elvonja magáról Shoe asszonyság figyelmét. Hiú remény!

– Azóta ismerlek, hogy megtanultál járni, úgyhogy ne gondold, hogy túl tudsz járni az eszemen! – Shoe asszonyság kezének intésével is nyomatékot adott szavainak. – Már kisfiú korodban is mindig ilyen arcot vágtál, ha valamit a fejedbe vettél.

Elton meglepetten nézett Shoe asszonyság irányába, mert elképzelni sem tudta, mire gondolhat. Ennyire az arcára van írva talán, milyen izgatott? A házvezetőnő azonban tovább folytatta, de közben ő is a zsák szájához nyúlt. Elton jól tudta, hogy az asszonyság nem állhatta a tétlenséget, és ez még azokban a percekben is így volt, amikor a titkait próbálta kihúzni az emberekből.

– Amikor apád először feltett a lovára, szinte azon nyomban leestél. Édesanyád rögtön szaladt, mert azt hitte, valami bajod esett, vagy ha szerencsésen estél is le, sírni fogsz. De te hirtelen felpattantál, leporoltad magad, felszegted az állad, és pontosan olyan kifejezés ült az arcodon, mint amilyen most. Aznap délután apádnak hajtóvadászatot kellett tartania, mert elvágtattál, és senki sem tudta, merre vagy.

Shoe asszonyság melegen elmosolyodott, és olyan szeretettel nézett Eltonra, mintha csak az ő fia lenne.

– Pedig csak elvittem Villámot a patakhoz, mert szomjas volt. – Elton is tökéletesen emlékezett arra a napra. Abban a pillanatban, amikor először érezte, hogy Villám hátán ülve a hajába kap a szél, eldőlt a sorsa. Pontosan tudta, hogy lovász lesz, mint az apja, és nem a kényszer miatt. Egyáltalán nem. Hanem azért, mert élvezte, ahogyan a gyönyörű állatokkal eggyé válva megtapasztalhatja a színtiszta szabadságot.

– Tedd hasznossá magad! – lökött Shoe asszonyság közben Elton felé két tálat. – Az egyikbe a vörös lencsét, a másikba a zöldet.

Néhány percig csendben válogatták a lencsét, és Elton már remélte, hogy Shoe asszonyság elfelejtette a vallatást. Csalódnia kellett.

– Nos, fiam? A halálos ágyán megígértem édesanyádnak, hogy mindig vigyázok majd rád. Nem szeretnék neki csalódást okozni, pedig most a csontjaimban érzem, hogy valami rosszban sántikálsz. Mesélj!

Elton szinte el se akarta hinni, hogy ezt teszi, de hirtelen áradni kezdett belőle a szó. Még az is megfordult a fejében, hogy a házvezetőnő boszorkánysággal érte el, hogy elmondja neki a tervet, amit kieszelt. Mindenesetre már nem tehetett semmit, csak figyelte, hogyan reagál Shoe asszonyság.