Cinderelton - 17. rész

Cinderelton - 17. rész

Charlotte

Charlotte elhűlve nézte Eltont. És ő még attól félt, hogy a fiú valamit el fog rontani! Most pedig megtette azt, ami a nemesek közül is csak keveseknek sikerül. Képes volt egy szópárbajban legyűrni Walfor vikomtját. És mindezt úgy, hogy közben még meg is mosolyogtassa.

– És Ön? – fordult végül Pamshire grófjához. – Szeret lovagolni?

– Nem különösebben. Jobb szeretek hintón utazni. Véleményem szerint a lovakat nem áldották meg túl sok értelemmel.

Charlotte látta, hogy Elton fészkelődni kezd, és már várta, hogy visszavágjon valamivel, de egyelőre hallgatott. Csak az arca tükrözte az érzéseit.

– Úgy értem, miért bíznám az életem ilyen kiszámíthatatlan lényekre?

– Kiszámíthatatlan? – szólalt meg végül Elton.

– Elképzelni sem tudja, hányszor láttam már lovat, ami ledobta a gazdáját.

– Nyilván nem ok nélkül. Egy ló nem hagyja magát nálánál gyengébb vagy kevesebb értelemmel megáldott lovas által irányítani.

Charlotte kénytelen volt megint közbeszólni.

– Nos, bár én már régen lovagoltam, alig várom, hogy megismételhessem.

– Ön bizonyára remek lovas – mondta Elton, sokkal lágyabban, mint ahogyan előtte Pamshire-hez és Walforhoz szólt.

Charlotte belepirult a megjegyzésbe, hiszen ezzel Elton a szellemi képességeit is dicsérte. A hosszú évek során megszokta a szépségéért kapott bókokat, de valamiért az értelmét senki nem vette még észre. Pedig ezt ő sokkal fontosabbnak tartotta.

Valahogy viszonozni akarta a bókot, persze anélkül, hogy elárulta volna magukat.

– Tudja, igazán jó tanárom volt. – Mivel Eltonon nem látszott, hogy rájött volna, mire céloz, folytatta. – Volt egy remek lovászunk. Apám szerint egyszer megmentette az életét. Engem is ő tanított.

Elton szemében hirtelen megértés csillant, a szája szegletében pedig hálás és büszke mosoly jelent meg.

Elton

Elton el se akarta hinni, amit hallott. Hát Charlotte emlékezett az apjára? Szinte hihetetlennek tűnt. Az apja persze hosszú évekig dolgozott a királynak, de amennyire tudta, Charlotte nem lovagolt. Persze megtanították lovagolni, de Elton arra is emlékezett, amit az apja mesélt neki. A hercegnő nem mozdulhatott ki egyedül, és a legkisebb veszélytől is óvni akarták. És a király szerint nyilván a lovaglás is a veszélyes kategóriába esett, mert amióta a fiú az istállóban dolgozott, egyszer sem látta Charlotte-ot a közelében.

Szerette volna valahogy megköszönni a lánynak a kedves megjegyzést, de pontosan tudta, hogy nyíltan nem teheti. Nem árulhatta el magát.

Így csak hálásan mosolygott, és próbált rájönni, mit is mondhatna erre. De mielőtt bármit kitalálhatott volna, Walfor folytatta a szokásos, pökhendi stílusában. Elton utálta, amiért tönkretette ezt a pillanatot, és legszívesebben hozzávágott volna valamit.

– Akkor az édesapja nagyon szerencsés. A nálunk dolgozó istállószolgák hozzá nem értő, tehetetlen csürhe. Semmivel sem értelmesebbek, mint a lovak. Pedig elhiheti, hogy a legjobbra törekszem ebben is.

Elton erősen koncentrált, elővette hosszú évek gyakorlatát, és erőltetett nyugalommal még egyet kanalazott a levesből. Minden bizonnyal soha nem evett még ilyen finom levest, de az ízeket nem érezte a méreg miatt, amit viszont nagyon is.

– Lehetséges, hogy igaza van. De nekem eddig csak jóravaló szolgálóim voltak.

Charlotte udvariasan válaszolt, de Elton szerette volna hinni, hogy a hangját nem csak azért hallotta hidegnek, mert ő erre vágyott.

Pamshire is rájöhetett, hogy jobb, ha más felé tereli a témát, azt persze nem sejtette, hogy egy ennél sokkal kényesebb kérdést sikerül felhoznia.

– Arra számítottam, válthatok ma néhány szót az édesapjával, hercegnő.

Charlotte hirtelen elsápadt, közömbös mosolyt igyekezett az arcára erőltetni. Eltonnak el kellett ismernie, hogy nagyon jól csinálja.

– Sajnos a szüleim gyengélkednek.

– Ezt sajnálattal hallom. Felajánlhatom esetleg a személyi gyógyítóm szolgálatait? Mindig velem utazik, csak a biztonság kedvéért. Nem bízom az idegen sarlatánok tudományában.

Pamshire őszintének látszott. Elton magában elraktározta az információt, hogy neki valószínűleg nincs köze a királyi pár eltűnéséhez.

– Nagyon kedves – törölte meg Charlotte az ajkát a szalvéta sarkával. – De ha most megbocsátanak... Nagyon megfájdult a fejem.

Charlotte hirtelen felemelkedett, mire Walfor és Pamshire is felpattantak, némi késéssel pedig Elton is csatlakozott.

Aztán a hercegnő a fiú felé fordult.

– Lenne olyan kedves, hogy felkísér?

Elton szó nélkül mellé sietett, és a karját nyújtotta, míg Pamshire döbbenten, Walfor pedig sértetten méregette.

Amikor a karját nyújtotta Charlotte felé, az belé karolt, és Elton mindennél jobban szerette volna azt hinni, hogy azért szorítja a kelleténél jobban, mert most ő jelenti a támaszt a lány életében.