A kapzsi királykisasszony

A kapzsi királykisasszony

Volt egyszer egy fiatal varázsló, akinek bár vagyona nem volt, tehetsége annál inkább. Bájital készítési tudományának hamar híre ment, és messze földről érkeztek hozzá a betegek, hogy ő keverjen nekik gyógyszert a bajaikra. Az ifjonc pedig mindenkinek önzetlenül segített, mert tudta, hogy ezért kapta tehetségét.

Történt egyszer, hogy egy gyönyörű nemes hölgy, egy távoli kis sziget királyának leánya érkezett a faluba, mert édesanyját szörnyű migrén kínozta. A fiú természetesen segített az asszonyon, és közben szerelembe esett a királylánnyal. Olyan mély szerelembe, amilyet még soha nem tapasztalt. Érzelmeit rögtön meg is vallotta a leánynak, de az elutasította:

- Hogyan is mehetnék hozzá valakihez, aki egy ilyen kunyhóban él? - felelte a varázsló házassági ajánlatára.

Ő erre még ékesebb szavakkal biztosította róla, hogy mindent megadna neki, amire vágyik, annyira szereti, de a lány csak nevetett rajta.

- Én ruhákra vágyom, ékszerekre és bálokra.

- Ezeket is megkaphatod. Bármit, amit csak kívánsz. Megszerzem.

A királykisasszony csak kacagott, majd végül úgy döntött, olyan feltételeket állít az ifjú elé, amiket úgysem tud teljesíteni.

- Ha szerzel ötezer csiszolt gyémántot, ötezer igazgyöngyöt és ötezer zsák aranyat, hozzád megyek.

Azzal a leány eltűnt, és a fiú nem tudta, látja-e még. De elhatározta, hogy mindent megtesz érte, hogy teljesítse a királykisasszony kívánságait.

Munkát vállalt hát, hogy pénzt keressen. Elszegődött a falu kovácsához segédnek. Egész álló nap tüzet szított, cipekedett, verte a vasat, így a nap végére alig maradt ereje. De azért még nem adta fel tehetségét sem, késő este, munka után a betegeknek kotyvasztott gyógyírt.

Öt teljes hétig élt így, de rá kellett jönnie, hogy ezzel a módszerrel halála napjáig sem tudná megkeresni a pénzt a tizenötezer zsák kincsre, még ha ötezer évig élne és egy nap ötven óra lenne, akkor sem.

Törte hát a fejét, mit tudna pénzzé tenni. Végül öt nap gondolkozás után nehéz döntésre szánta el magát: legnagyobb kincsét, a tehetségét bocsátotta áruba. Attól a pillanattól kezdve már csak pénzért volt hajlandó segíteni a rászorulóknak. Eleinte szíve nehezen viselte a kínt, melyet az okozott, hogy önzővé vált. De ilyenkor mindig maga elé képzelte a királylány csodálatos kék szemét, ami olyan volt, mint a tenger, aminek a túlsó partjáról érkezett. Hosszú, fekete hajzuhatagát, mely szebb volt, mint az éj sötétje, és több titkot is rejtett annál. És ha már végképp erőt vett rajta a csüggedés, elképzelte, ahogyan végigsimít alabástrom bőrén, és megízleli édes, mézízű csókját.

A fiatal bájitalmester szíve pedig egyre keményebbé vált, míg végül már ezekre a képekre sem volt szüksége hozzá, hogy egyre nagyobb árat kérjen a gyógyszereiért. A segélykérők pedig egyre kevesebben érkeztek, mert nem tudták megfizetni az ifjú tudományát, és felismerték a varázslóban bujkáló gonoszt.

Így végül ez a pénzforrás is elapadt, pedig az áhított cél még nagyon messze volt. Újabb öt nap és öt éjjel következett, amíg az ifjú ébren hánykolódott az ágyában. Már nem nyújtott vigaszt számára a királylány szépsége, már nem emlékezett rá, mit is érzett pontosan, amikor meglátta. Csak azt tudta, hogy bármi áron meg kell szereznie. Mindennél jobban akarta a királylányt, már-már rögeszméjévé vált.

Az ötödik nap éjjelén azonban, ahogyan a fényes hold egyik sugara beszivárgott az ablakon, az ifjúnak új ötlete támadt. Felkelt hát ágyából, és bezárkózott laborjába, és új célt tűzött ki maga elé: ha a pénzt nem tudja előteremteni az aranyra, gyöngyre és drágakőre, akkor ő maga fogja őket előállítani.

Öt évig ki sem mozdult pincéjéből, csak akkor, amikor új alapanyagra volt szüksége. A faluban pletykák kaptak szárnyra arról, mit is kotyvaszt vajon, és őrültségének híre a világ minden sarkába eljutott.

De az ifjút semmi sem érdekelte. Nem aludt, nem evett, nem ivott, épp csak annyit, amennyire ahhoz volt szüksége, hogy túlélje a napokat. Naphosszat az alapanyagokat aprította, törte, zúzta, nyomkodta, az üstöket kavargatta és a könyvek fölött görnyedt. Szíve egyre sötétebbé és keményebbé vált, elméje egyre jobban elborult, az őrület egyre több jelét mutatta.

Ám öt hosszú év után elérte, amit senki előtte: varázslattal igazi kincseket teremtett. Szép gúnyát öltött hát, szebbet, mint amilyet addig bárki elképzelni tudott. Anyagát színarany szálakból szőtték, igazgyöngyökkel és a legszebb drágakövekkel díszítették. Vett magának egy hatalmas kastélyt is, és rengeteg hintót. Ezeket telepakoltatta zsákokkal. Tizenötezer zsákkal, amikről senki sem sejthette, mit rejtenek. Ezután elindult a királykisasszony szigetére, hogy a kezét kérje, amire immáron jogosan formált igényt.

A királylány pedig igent mondott, mert nem látta azt, amit mindenki más, akik régen elfordultak tőle. Elvakította a sok kincs látványa, a gyémántok, a gyöngyök és az arany tündöklő fényessége.

Öt hosszú évig éltek a boldogság látszatában. A királylány minden kincset megkapott, amire vágyott, és az ifjú, aki immáron már férfi volt, minden kívánságát teljesítette is. De minél tovább volt együtt feleségével, egyre kevésbé értette, miért vágyott rá annyira. Mélyen belül hiányzott neki a régi élete, a gondtalan kavargatás és az öröm, amit másoknak okozott. Egyetlen apró része, amit a gonoszság még nem ért el, megszólalt benne. Azonban erőszakkal elhallgattatta, és szíve utolsó négyzetcentimétere is ébenfekete lett. Újabb dicsőségre, és még nagyobb hatalomra áhítozott, ezért elvonult a kastély pincéjébe, hogy olyan bájitalt készítsen, ami mindenkinél nagyobb hatalmat ad neki.

Sötétté vált lelkével és elborult elméjével azonban már mit sem ért a tehetsége. Egyre sötétebb mágiához fordult, a varázslat olyan bugyraiban merült el, amilyenekben senkinek sem lett volna szabad. Kísérleteivel végül saját vesztét okozta: egy félresikerült számítás miatt egész kastélyát felrobbantotta, királykisasszonyostul és kincsestől, így önnön kezével, és immáron elveszett tehetségével vetett véget hatalmának és gazdagságának.