Mesék másként - A papucs

MESÉK MÁSKÉNT

A papucs

Megvolt a mosás, a mosogatás, a portörlés, a porszívózás, egyszóval minden, egyetlen dolgot kivéve: az ablakmosás.

Mindig is irtóztam a magastól. Bármivel megküzdöttem, amitől a lányok általában félni szoktak, jöhettek egerek, pókok, kígyók... Csak a magasság volt az, ami mindig rettegéssel töltött el. Féltem a hegytetőn, a plázák tetején, még a saját tömbházunk tetejére sem mert felmenni soha.

De az ablakok nem vártak rám, még akkor sem, ha történetesen a hatodik emeleten voltam. Vettem néhány mély levegőt, miközben kezembe fogtam egy rongyot meg az ablaktörlőszert, és útközben elindítottam a nyugtató zenét, amit kifejezetten az ilyen házimunkákhoz szoktam hallgatni. Szükségem volt a biztatásra, és valahogy mindig megnyugtatott, ha zenét hallgathattam. Az egész sokkal gyorsabban elszállt, ha nem az alattam elnyúló mélységre, hanem az ablakra és a zenére koncentráltam.

Kicsit ironikusnak éreztem, hogy pont az a dal jött, amelyik, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Az ablakhoz sétáltam, szélesre tártam, és úgy döntöttem, hogy a külső oldallal kezdem, jobb, ha minél hamarabb túl vagyok a nehezén. Felmásztam az ablakpárkányra, és ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek le, megkapaszkodtam az ablakkeretben.

Miközben tisztítani kezdtem az ablakot, halkan énekeltem a cédével:

– Minden munkán átsegít ez a kicsi dal...

Ennél hamisabb már nem is lehettem volna, de mivel egyedül voltam, nem törődtem vele. Régen sem volt hangom, soha nem kerültem volna be az énekkarba, és ez valószínűleg már soha nem fog változni, de a saját szórakoztatásomra azért még megfelelt.

Ide-oda húzkodtam a kezemet az üvegen, és némi örömmel töltött el, hogy a felület egyre fényesebb lett.

Az örömöm túl nagy volt, és egy pillanatra elterelte a figyelmemet. Megcsúsztam, és épp csak egy apró sikolyra futotta, miközben gyorsan megkapaszkodtam az ablakban. Hálát adtam a gyors reflexeimnek.

Bár magamat megmentettem, annyi szerencsém nem volt, hogy gond nélkül megússzam: a papucsom lecsúszott a lábamról, és már csak egy hatalmas koppanást hallottam. Azt hittem, az egyik erkély teraszán landol, de amikor a pillantásom arra irányítottam, kiderült, hogy valami egészen más fogta fel a zuhanást.

– Mi a fene – simította végig a fejét a minden bizonnyal alattam lakó férfi, aztán csodálkozva nézett felfelé, a tárgy forrását keresve. Amikor észrevette, hogy az ablakban lógok, visszairányította a figyelmét a papucsom felé, lehajolt és felvette. – A magáé? – kérdezte, megint felfelé bámulva.

Elképesztően jóképű volt, a maga sötét hajával és a kék szemével.

– Sajnálom – kiáltottam le, és reméltem, hogy látja a bocsánatkérő pillantásom.

– Semmi gond – legyintett. – Esetleg... felvigyem?

Elpirultam a gondolatra, hogy egy idegen férfit fogadok a nagytakarítás közepén. Ennél rosszabbul már nem is nézhettem volna ki, de meg akartam ismerni a kedves papucsmentőt. Úgyhogy egyszerűen annyit feleltem:

– Azt nagyon megköszönném!

Gyorsan megigazítottam a hajamat, amennyire tudtam, és mire észbe kaphattam volna, már be is lépett a lakásomba.

Mosolyogva fordultam felé, és épp készültem visszamászni az ablakból, de ő már ott is termett. Széles vállú, magas férfi volt, az arcán a harag legkisebb jele sem látszott sőt, szélesen vigyorgott, miközben megállt közvetlenül előttem.

– Nagyon köszönöm, hogy felhozta, és tényleg nagyon sajnálom. Remélem, nincsen agyrázkódása.

A mosolya még szélesebb lett.

– Ne sajnálja – mondta, aztán már csak azt láttam, hogy a karja előrelendül, hogy nagyot taszítson rajtam.