Cinderelton - 11. rész

Cinderelton - 11. rész

Charlotte

Amikor Charlotte belépett, minden porcikáját erővel kellett megmozdítania. Érezte a hátán Elton pillantását, és ez talán még jobban nyugtalanította, mint az összes többi meghívott fürkész tekintete. Néhány idősebb hölgy megrovón meredt rá a botrányos viselkedése miatt, a legtöbben azonban érdeklődőn vizslatták, mintha az arcára lenne írva a döntése. Alig bírták visszafogni magukat, hogy nehogy megkérdezzék, kit választottam.

Kisebb korában Charlotte mindig sajnálta a körülötte sürgölődő lányokat, hogy nem dönthetnek a saját sorsukról. Végignézte, ahogy sorra bevezették őket a társaságba, és aztán néhány hónappal később hozzáadták őket olyan férfiakhoz, akiket nem is ismertek. Némelyikük férje akár az apjuk is lehetett volna.

Ilyenkor mindig arra gondolt, milyen szerencsés vagy, amiért maga választhat. Bár eszébe sem jutott, hogy az édesapja olyan férfihoz kényszerítené, akit nem szeret, megnyugtatta a tudat, hogy ennek még a lehetősége sem merül fel. Ő választhat, és kész.

Egészen mostanáig csak az előnyeit látta ennek. Elképzelte, hogy majd meglátja az igazit a bálban, és rögtön tudni fogja, hogy őt kell választania. Álmaiban végigtáncolták az éjszakát, aztán az arctalan férfi lopott egy csókot, ő pedig bejelentette édesapjának, hogy megvan a válaszottja.

De az élet ennél jóval bonyolultabb, és Charlotte-nak is rá kellett jönnie erre. Minél közelebb került a tizennyolcadik születésnapjához, annál nagyobb súllyal nehezedett rá a döntés terhe. Mert nem csak az ideális férfit kereste, hanem jövendő gyermekei apját, és ami talán még ennél is fontosabb, országa királyát.

Ahogyan a trón felé sétált, szinte összerogyott a tehertől, amit cipelnie kellett. Csak néhány mondat, és elkezdődik az élete, amit maga választott. Nem segíthet neki senki, magának kell döntenie.

Szerette volna átölelni a szüleit, odabújni hozzájuk, mert tudta, hogy az ő szeretetükből erőt meríthet. Ám amikor a trón felé fordította a pillantását, az üres volt. Sem az apját, sem az anyját nem látta sehol. Kíváncsian hordozta körbe a tekintetét a tömegen, de a szüleit nem látta sehol.

– Kizárt, hogy egy ilyen pillanatban magamra hagyjanak! – gondolta kétségbeesetten, és a pánik egyre jobban átjárta. – Hiszen tudják, hogy ott kell lenniük, amikor kihirdeti a döntését! Igaz, hogy magam választhatok vőlegényt, de édesapámnak jelképesen a jövendőbelim kezébe kell helyeznie az enyémet.

Charlotte-ot már csak alig néhány lépés választotta el a tróntól, amikor észrevette, hogy a bálterem ajtajában cselédek egy csoportja gyülekezik. Egymás között sustorogtak, és nagyon idegesnek látszottak. Aztán a csoportból egyszer csak kivált a vezető komornyik, és elindult Charlotte felé.

– Hercegnő, elnézését kérem, hogy csak így... – kezdte a komornyik, de látva a hercegnő kétségbeesett pillantását, inkább abbahagyta az udvariaskodást. Halkabbra fogta a hangját, hogy csak a lány hallja, amit mond. – Őfelsége és a királynő... eltűntek. Az egész cselédséget utasítottam, hogy kutassák át a kastélyt, a kertészek és az istállófiúk pedig a kertben kerestek, de nem találták őket sehol.

Charlotte-on kezdett úrrá lenni a pánik.

– Hogyhogy eltűntek?

– Őfelsége megparancsolta, hogy éjfél előtt egy órával jelezzek neki, hogy megtehesse az előkészületeket a... bejelentéshez. – Charlotte bólintott, hogy eddig tudja követni a történetet. – De amikor beléptem a terembe, nem volt sehol. Ezután keresni kezdtem, és amikor nem találtam összehívtam mindenkit. Természetesen rajtunk kívül senki sem tudja, mi történt.

– De hát ez hogy lehetséges? – kérdezte Charlotte, és tudta, hogy hamar ki kell találnia valamit, mert már elmúlt éjfél, és az sem volt szokványos, hogy a hercegnő egy komornyikkal sugdolózzon.

– Sajnos fogalmunk sincs, hercegnő. Semmi nyomukat nem találtuk.

Ha a szülei nincsenek itt, neki kell döntenie. Tudta, hogy minden porcikája remeg, és állva maradni is csak alig bírt, de ő most nemcsak a szülei lánya volt, hanem az ő jelenlétük hiányában az ország vezetője.

– Senki sem tudhatja meg, hogy eltűntek. Mondja meg az összes szolgának, hogy egyelőre titokban kell maradnia.

A komornyik meghajolt, és kisietett a bálteremből.

Charlotte pedig ott állt egyedül a tömeggel szemben, és alig néhány másodperce volt, hogy kitaláljon valamit.

Két választása maradt. Bejelentheti az eljegyzését, és megmagyarázza, hogy az ünnepélyes pillanat, amikor az apja átadja a kezét a jövendőbelijének, miért marad el. Vagy kitalál valamit, amivel sikerül valahogy későbbre halasztania az egészet.

Mindenesetre a király éjfélre ünnepélyes bejelentést ígért, és a meghívottak meg is kapják a bejelentésüket.

Charlotte fellépett a trónhoz, és szembefordult a tömeggel. Mielőtt beszélni kezdett, még Eltont kereste a ruhatenger közepén, de nem látta sehol.

Elton

Elton még sohasem ébredt ilyen rosszul. Pedig semmi sem változott. Ugyanabban a szalmazsákba vackolta be magát, mint mindig. Ugyanúgy a hajnal első sugaraira kelt, mint mindig. Hallotta a kakasszót, mint mindig. De valami megváltozott. Ő maga.

És ennél rosszabb nem is történhetett volna vele. Ő Elton volt. Élvezte az életet, ami megadatott neki. Sohasem vágyott többre, sohasem álmodozott róla, milyen lenne az élete nemesként. Persze néha megjegyezte, hogy jó lenne olyan lakomákon részt venni, mint ők, de nem szerette a tétlenséget. Nem tudta volna elképzelni, hogy egész nap a lábát lógassa, miközben szolgák rohangálnak körülötte, és a cipőjét törölgetik.

Most először azonban azzal a szorítással a gyomrában ébredt, hogy életében először, más akart lenni. Gróf, herceg vagy akárki, csak Charlotte-tal tölthessen még egy kis időt.

A lánnyal álmodott. Újra ott volt a bálteremben, ám ezúttal Elton nem hagyta, hogy elszakítsák őket. Az egész estét végigtáncolták, Charlotte nevetett a karjai között, és amikor végül felsétált, hogy bejelentse az eljegyzését, az ő nevét mondta. Elton.

A fiú szíve összeszorult, miközben felkelt, és nem tudott mit kezdeni a keserűséggel, amit érzett, ha arra gondolt, hogy Charlotte most már valaki más jegyese. De próbált erőt venni magát, és úgy tenni, mintha a tegnap este nem jelentene számára olyan sokat. Meg akarta nézni a hercegnőt, és megnézte. Most pedig úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Mint ahogyan eredetileg is tervezte.

Márpedig a napjai mindig úgy indultak, hogy elcsent néhányat Shoe asszonyság finom reggeli süteményei közül. Bár nem is igazán elcseni. Az asszony már évek óta többet süt belőlük, mert pontosan tudja, hogy Elton megjelenik majd.

Kinyújtóztatta hát elgémberedett tagjait, aztán elindult a konyha felé. Útközben azonban hirtelen megtorpant. Két cselédet hallott meg, akik szintén arrafelé igyekeztek.

– Hallottad? A hercegnő bejelentése aztán...

Elton nem akart többet hallana, inkább megfordult, és kihagyta a reggelit. Más sem hiányzott neki, mint hogy végighallgassa a két lány ömlengését Charlotte jövendő férjének erényeit illetően.

Napirendje következő pontjára ugrott hát. Irány az istálló!

Mielőtt azonban elérhette volna célját, újabb beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét. Kertészek egy csoportja sutyorgott az egyik bokor mögött.

– A hercegnő igazán okos döntést hozott.

– Igen, ebben a helyzetben ez volt a legjobb...

Elton már űzött vadként menekült az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetett, és vigaszt lelhetett szeretett lovaitól. Futni kezdett az istálló felé, hogy minél előbb maga mögött hagyhassa az életét. Amikor a lovakkal voltak, nem létezett számára külvilág.

Odalépett Villám bokszához, és gyengéden megütögette lova szügyét.

– Hogy vagy öregfiú? Remélem, te jobban ébredtél, mint én.

A ló, mintha csak értené, fel-le emelte a fejét.

– Szóval igen? – simogatta meg a fiú, aztán ellépett, hogy betöltse Villámnak a neki készített különleges takarmányt. Elton már évek óta nem azzal etette Villámot, amivel a többi lovat. Ő már öreg ló volt, a fogai már megkoptak, és nem tudta volna megrágni ugyanazt a kemény zabot, mint fiatalabb korában. Elton tudta, hogy a legtöbb istállóban már lelőtték volna. De a lova az ő hű társa volt, amióta csak először meglátta. A barátja, aki mindig, minden kalandban vele volt. Igazán megérdemelte azt a kis többletfigyelmet, amit rá kellett fordítani.

– Bár azért az éjszakámra nem lehet egy szavam se! – próbálta jobb kedvre deríteni magát Elton, és ez néhány másodpercre – amíg maga előtt látta a hercegnőt – sikerült is. Ám aztán eszébe jutott az eljegyzés, és képtelen volt másra gondolni.

– Szerinted kit választott? – kérdezte meg Villámot, pedig pontosan tudta, hogy nem szabadna erre gondolnia.

Sorra vette a gondolataiban a nemeseket, akikkel az istállóban találkozott, és megpróbálta őket elképzelni a lánnyal. Kínzóbb gondolatokat el sem tudott képzelni. Egyik sem volt elég jó Charlotte-hoz. Fennhéjázóak, mindenkit lenéztek. Olyan peckesen jártak-keltek, mintha nekik teremtették volna a világot. Lehet, hogy a saját köreikben körüludvarolták egymást, de a nemesek igazi arca akkor mutatkozott meg, amikor senki sem látta őket, csak a szolgák. Némelyik még a lovát is olyan kegyetlenül verte, hogy Eltont csak kevés választotta el tőle, hogy ő maga is ugyanezt tegye velük.

Aztán Elton megetette a többi lovat is, lecsutakolta őket, de közben végig őrlődött.

– Nem lenne jobb mégis tudni, kit választott? Talán akkor megnyugodnék. – Persze pontosan tudta, hogy megnyugodni soha nem fog, de legalább eltűnik a bizonytalanság. Charlotte okos. Látszott a szeme mélységeiben, abban, hogy nem fecserészett össze-vissza mindenféléről, és abban is, hogy rájött, Elton átveri őt. Biztosan nem választotta azokat, akikre Elton olyan megvetéssel gondolt.

A kérdést, hogy menjen-e vagy maradjon, végül három dolog döntötte el. Egyrészt az éhség. Elton korán kelt, és keményen dolgozott, márpedig már tíz óra is elmúlt. Aztán ott volt a ruha, amit sürgősen vissza kellett vinnie Shoe asszonyságnak, aki megígérte, hogy kimossa, és visszateszi őket oda, ahol voltak, még mielőtt valakinek feltűnne a hiányuk. Harmadrészt pedig – és ez volt a legerősebb – a kíváncsiság.

Elton elindult Shoe asszonysághoz, útközben pedig megállt egyszer, hogy összeszedje a ruhákat, amelyeket tegnap viselt a bálon. Bár még mindig úgy gondolta, hogy nem túl kényelmesek, meglepte az érzés, hogy sajnálja, hogy meg kell válnia tőlük.

Amikor belépett a konyhába a házvezetőnő az asztalnál ült, és krumplit hámozott. A sürgés-forgás meglepő módon legalább olyan nagynak tűnt, mint előző nap, a bál délelőttjén. Elton elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az oka, de aztán rájött: az eljegyzési vacsora. Már most arra készülnek.

Amikor Shoe asszonyság meglátta, hogy Elton megérkezett, rögtön felpattant, és beljebb rángatta a fiút. Kikapta a ruhákat a kezéből, és mielőtt bárki észrevehette volna, eltűnt velük az egyik ajtó mögött. Még Eltonhoz sem szólt egy szót sem.

Ahogy az asszony eltűnt, Elton kezdett elbizonytalanodni. Ott állt egyedül a konyha közepén, és a többi szolgával ellentétben, akik meglehetősen izgatottnak tűntek, ő csak tétlenül bámult maga elé. Már éppen arra gondolt, hogy visszamegy a lovakhoz, és Villám hátán beveti magát az erdőbe, amikor a házvezetőnő visszatért.

Elton szóra nyitotta a száját, de mielőtt belekezdhetett volna az este történetébe, az asszony megszólalt.

– Jól eltűntél ma reggel! – feddte meg a fiút, és egy szúrós pillantással jelezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy belefogjon a mesélésbe. – Vártunk reggel. Reméltem, hogy téged küldhetlek a piacra a listával, de mivel nem jöttél, kénytelen voltam Williamet küldeni. Remélem, nem felejti el a káposztát.

Elton csak bólintott, de megszólalni nem akart. Félt, hogy akkor kitörne belőle minden. Shoe asszonyság volt a családja, és most igazán szüksége volt valakire, akinek elmondhatja, mi nyomja a lelkét. Valakire, aki közben nem rág zabot.

Végül nem bírta megállni, meg kellett kérdeznie.

– Kit választott?

Shoe asszonyság értetlenül nézett.

– Williamet. És mióta magázol?

– Úgy értem Charlotte. Kit választott? – morogta Elton türelmetlenül, mert már így is elég nehéz volt ott állnia, a válaszra várva.

– Nem ismerek semmilyen Charlo... – Itt Shoe asszonyság hirtelen elhallgatott, és végre megértette, kire gondol a fiú. Nagylelkűen megjegyzés nélkül hagyta, hogy Elton a keresztnevén emlegette a lányt, csupán egy kérdő pillantást vetett a fiúra. – Hogyhogy kit választott?

– A nagy bejelentés. Az eljegyzése. Te már biztosan tudod, kit választott – hadarta Elton, mielőtt még elrohant volna kínjában.

– Eljegyzés?

– Charlotte tegnap éjfélkor bejelentette a nagy hírt. – Elton az utolsó két szót már undorodva köpte. Tudta, hogy még soha nem beszélt ennyire idegesen. Minden szavából sütött a düh és a kétségbeesés.

– Nem maradtál a bál végéig? – kérdezte Shoe asszonyság, Elton pedig tudta, hogy már nem sokáig bír megmaradni a zárt helyiségben.

– Nem. De nem mindegy? – Haragudott magára amiért ilyen hangon beszél, de nem tehetett róla. Képtelen volt nyugodt maradni. Csak remélni merte, hogy Shoe asszonyság nem haragszik meg rá érte nagyon.

– A hercegnő bejelentette, hogy az ünneplés három napig tart. Minden éjjel bál, és az utolsó nap éjfélkor bejelenti, ki lesz az új király. Nem volt semmiféle eljegyzés, legalábbis egyelőre.