Rubin szalag

Rubin szalag

Kettős érzés lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy mindent, azt is, hogy most épp fuldoklom, csak neki köszönhetem. Az ő ármánykodásának és gonoszságának.

A vörös selyemszalag bilincsként fonódott a csuklómra. A személyes béklyóm volt, ami még itt, a jéghideg vízben is égetett, hogy soha ne felejthessem el az árulást. Körbefonta a csuklóim, majd egyre kúszott fel az alkaromon, mintha csak önálló életet élne. Egyre szorosabban kötötte össze a kezeim, amik talán megmenthették volna az életem. A tudatos felemet, összetört szívű énem, amelyik a keserűségbe, a kétségbeesésbe és a bosszúvágyba menekült, arra emlékeztette, hogy ő juttatta ide, és ezért gyűlölte őt. Ez a részem túl akarta élni, hogy gondoskodjon róla, hogy ő is átélje a poklot. Minden erőmmel próbáltam széttépni, vagy legalább meglazítani a béklyóm. Miközben a lábammal tapostam a vizet, két kezemmel a szalag ellen küzdöttem. És végül, csodával határos módon engedett.

A másik felem viszont másként érzett. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett vele, és még mindig bízni akart benne. Még mindig szerette. Így amikor úgy tűnt, hogy a piros szalag mégis meglazult, és enged a víz hideg simogatásának, és alámerül a habokba, nem bírtam elengedni. Utánakaptam, és úgy szorítottam, mintha az megmenthetne. Mintha kihúzhatna a vízből… A szívem nem akart beletörődni, hogy elárulták. A szerelmes énem – mert nem tagadhattam, hogy még mindig szerettem – minden apró szálban próbált megkapaszkodni, ami azt bizonyította, hogy ő szeret. És mi lehetne jobb bizonyíték?

Így hát kétségbeesetten szorítottam a puha anyagdarabot, küzdöttem érte, hogy ne veszítsem el. Szokás mondani, hogy valami olyan fontos, mint fuldoklónak az oxigén. Én határozottan kijelenthettem, hogy ez a szinte értéktelen holmi nekem most még az éltető oxigénnél is fontosabb volt.

Miközben az életemért kellett volna küzdenem, lepergett a szemem előtt az a sok boldog pillanat, aminek a szalag a tanúja volt. Gyanítottam, hogy ez már az oxigénhiány hatása. Hallucináltam.

A fejem hátsó zugában ezzel párhuzamosan egy másik magyarázat is megjelent: haldoklom. Ezek életem utolsó pillanatai, és a sors még utoljára megajándékoz néhány boldog perccel. Lepereg előttem életem kisfilmje…

A tüdőm már kezdett megtelni a sós vízzel, minden porcikám fájt, az agyam segítségért kiáltott – mit kiáltott, ordított -, de már semmi sem érdekelt. Csak az a pár boldog emlék, amit magam előtt láttam.

Láttam minden szerelmes csókot, vízzel teli orromban éreztem a levendulaillatot, ami körüllengte, a selyemszalag tapintása pedig újra olyan finommá vált, amilyen az ő elefántcsontszín bőre volt. Újra magamba szívtam ezeket az emlékeket, aztán megadtam magam az árulásnak, és hagytam, hogy elsüllyedjek.

Utolsó pillanataimban is csak ő töltötte be mindenem, ő, aki miatt éltem, és aki miatt most meghalok...