Cinderelton - 7. rész

Cinderelton - 7. rész

Charlotte

Felé tartott. Úgy bámult, hogy Charlotte-nak kétsége sem lehetett efelől. A táncpartnere – a nevére már nem is emlékezett, mert kora miatt szóba se jöhetett férjjelöltnek – nem vette észre, hogy a lány minden újabb lépésnél úgy fordul, hogy lássa a felé tartó férfit.

Egyszerű, fekete maszkot viselt, mindenféle díszítés nélkül. Sötétszürke mellénye és fekete kabátja éles kontrasztot alkotott tejfehér nadrágjával. Minden ruhadarabja megfelelt a legfrissebb divatnak, mégsem tűnt piperkőcnek, sőt. Bár határozottan lépkedett a lány felé, Charlotte szerint kényelmetlenül érezte magát a ruhájában. Látta, ahogy a férfi a bonyolult csomóba kötött nyakkendője felé nyúl, mintha így igyekezne meglazítani.

Aztán Charlotte pillantása megakadt a férfi a lábán, és maga sem tudta, miért, elégedett volt vele, hogy végre talált rajta valamit, ami nem volt tökéletes. A csizmája meglehetősen kopottnak tűnt, főleg ruházata többi darabja mellett.

Aztán a férfi odaért hozzájuk, megköszörülte a torkát, és megszólalt.

– Szabad? – Ennyit kérdezett. Nem kerített mindenféle cicomát a mondata köré. Nem próbálta összetett udvariaskodásokkal kiszínezni a kérését, egyszerűen csak kifejezte, mit szeretne.

Charlotte bólintott, és látta, hogy bosszús táncpartnere is így tesz. Charlotte nem tudta visszafojtani a mosolyát, miközben az etikett szerint pukedlizett az idős férfi előtt. Hát még ő is azt hitte, hogy lehet nála esélye! Pedig akár a nagyapja lehetne.

Aztán a férfi távozott, Charlotte pedig ott maradt a titokzatos idegennel. Alaposan megnézte az arcát, hátha eszébe jut, ki lehet. Úgy tudta, minden fiatalembernek bemutatták az udvarban. És biztos volt benne, hogy egy ilyen arcra emlékezne.

A férfinak kedves, őzbarna szeme volt, és ami Charlotte-nak még többet jelentett, hogy hideg számítás helyett melegséget látott benne. Fiatalnak látszott, alig lehetett idősebb, mint ő.

Charlotte előtte is pukedlizett, a férfi pedig meghajolt, aztán közelebb lépett, hogy tánctartásba álljanak. Amikor átölelte, a lány érezte a szikrákat, és alig bírta visszafogni magát, nehogy felsikoltson a boldogságtól. Az izgalom végigrohant minden porcikáján, és érezte, hogy elpirult.

A férfi biztosan tartotta, tökéletesen táncolt. Minden lépésük teljes harmóniában volt, annak ellenére, hogy életükben először táncoltak egymással. Honnan jött az a férfi? Talán az ég küldte?

Persze Charlotte tudta, hogy elragadtatja magát. Semmit nem tudott a táncpartneréről, és bár kedves  gesztusai és a kisugárzása alapján nem tudta elképzelni, akár alávaló gazember is lehetett. Még a nevét se tudta!

– Elnézést, ismerjük egymást? – kérdezte meg végül Charlotte. Az etikett szerint nem táncolhatott olyannal, akit még nem mutattak be neki. És nem is kérhette fel olyan, aki nem ismerte. De a férfi felkérte, és Charlotte biztos volt benne, hogy még soha nem találkoztak. – Mi a neve, uram?

Elton

– Hogy hogy hívnak? – törte a fejét idegesen Elton magában, mert erre nem volt felkészülve. Még találkozni sem akart a hercegnővel, nem hogy táncolni és beszélgetni vele! A terv csupán annyi volt, hogy beoson, megnézi, aztán elmegy. Mint ahogy az állatkertben szokás.

Azzal nem számolt, hogy még álnevet is ki kellene találnia! Semmilyen hihető név sem akart eszébe jutni. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy nem akart hazudni neki. Igenis arra vágyott, hogy a saját nevét hallja a hercegnő szájából.

Elton. Még soha nem gondolkozott a keresztnevén. A neve olyasmi volt, ami adatott, nem maga választotta, nem kellett érte küzdenie vagy megdolgoznia. Egyszerűen így hívták, és kész. Nem tudta eldönteni még csak azt sem, hogy tetszik-e neki. Annyira magáénak érezte már ennyi év után, hogy egyszerűen képtelen volt kívülálló szemmel vizsgálni. Vajon elég előkelő? Hívnak egyáltalán így nemeseket, vagy Eltonnak csak szolgákat keresztelnek?

A hercegnő pedig csak meredten nézte sőt, Elton látta, hogy egyre kíváncsibbá teszi a várakozás. Ha így folytatja, és nem áll elő pillanatokon belül valamilyen névvel, biztosan rájön az igazságra. Ezért gyorsan megszólalt:

– Elton Andalúziából. – Eltonnal fogalma sem volt, hol van Andalúzia. Viszont az apja szerint kiváló versenylovakat tenyésztenek ott, és hirtelen ez volt az egyetlen távoli hely, ami eszébe jutott.

Aztán rögtön rájött arra is, hogy hibázott. A nemeseket mindig a nemesi címük szerint szólítják. Devon hercege, Kent grófja... Ők soha nem használják a keresztnevüket.

Kétségbeesetten kutatott valami megoldás után a fejében, mert érezte, hogy már a tenyere is izzadni kezd az izgalomtól, és mivel a lány kezét szorongatta, ez rögtön elárulja.

– A mi országunkban az a szokás, hogy a keresztnevünkön szólítjuk egymást.

Charlotte hercegnő fürkésző tekintete elől nem tudott menekülni. Amint kimondta, sejtette, hogy mindennek vége. Ez szörnyű kifogás volt, és Elton attól is tartott, hogy Charlotte esetleg valóban ismeri Andalúziát, és tudja, milyenek az ottani szokások.

Aztán a hercegnő egyszer csak megszólalt:

– Ez esetben az én nevem Charlotte – mosolygott, aztán elengedte Elton kezét, és a férfi csak ekkor jött rá, hogy véget ért a tánc.

A hercegnő pukedlizett, Elton pedig meghajolt, ahogyan az illendő volt.

De nem akarta még elengedni. Szüksége volt még egy szóra, arra, hogy legalább egyszer hallja a nevét a lány ajkairól. Képtelen volt elengedni. A vonzás, amit az előbb érzett, ami a lányhoz hívogatta, újra visszatért. Csak ezúttal arra szólította a férfit, hogy tartsa maga mellett.

Charlotte hercegnő azonban felemelkedett, és várakozón ránézett. Várta, hogy Elton felé nyújtsa a karját, hogy lekísérje őt a táncparkettről, de Elton csak állt mereven, és nem tett semmit. Az égvilágon semmit.