Ezüstös holdfény

Ezüstös holdfény

Szörnyű fájdalmakat éltem át. Olyan érzés volt, mintha a hús leválna a csontjaimról, és kifordulna, hogy valami teljesen mássá alakuljak. Belegondolva valószínűleg ez is történt. Az állkapcsom is hasogatott, a fogaim egyesével hulltak ki, hogy átadják a helyüket az óriási, tűhegyes agyaraknak. A fájdalomtól kétrét görnyedtem, majd amikor már nem bírtam magam tovább tartani, négykézlábra ereszkedtem. Ekkor kezdett átalakulni a kezem és a lábam is, a szokásos, bütykös ujjak helyén néhány perc elteltével már csak mancsok látszottak. Évek óta nem festem a körmöm, az pedig, hogy műkörmöt ragasszak, fel sem merült bennem. Mert mint ahogy annak most is tanúja voltam, bármilyen ápolt volt is a körmöm, ilyenkor rút karmokká változott. Amikor már kezdtem úgy érezni, a fájdalomnak vége, utolsó simításként még villámgyors sebességgel kezdett el nőni a szőr testem olyan tájain is, ahol egyébként maximum apró pihék serkentek.

Telihold volt, és a kényszer mindent felülmúlt. Hiába próbáltam már ezerszer ellenállni, ettem mindenféle gyógyfüvet és ittam mindenféle gyógyteát, nem tehettem semmit. Még az altató sem használt, hogy nyugodtan végigszundítsam ezt az éjszakát. Próbáltam. Amikor jött a telihold, a szervezetem teljesen átalakult, és nem volt semmilyen ellenszer. Az altató olyan gyorsan tisztult ki belőlem, mintha le sem nyeltem volna.

A görögök szerint a kimerültség segíthet gyógyítani a lükantrópiát. Kipróbáltam. Napokig nem aludtam, kávét vedeltem, futottam, tornáztam, zenét hallgattam, hogy ne tudjak pihenni. A kitartásom még engem is megdöbbentett. Ahogy múltak az órák és a napok, egyre nehezebb volt ébren lennem. Amikor jött a telihold, már a végkimerülés szélén voltam. De éjfélkor mintha az egész testem megtelt volna energiával, és semmi sem állíthatott meg.

Vérfarkas, farkasember. Másoknak csak üres szavak, amik maximum egy esti horrorfilm erejéig kötik le őket, de nekem nem. Nekem ez az életem. És bár a kínjaim havonta egy napra korlátozódtak, az a pár óra határozta meg az egész életem.

Magányos voltam. Hogyan is hitte volna el nekem bárki az igazat? A vallomás nélkül viszont nem alakíthattam ki társas viszonyt, hiszen veszélyes voltam. Az összes kapcsolatomat megszakítottam a barátaimmal, a családommal. És bármennyire fájt is, tudtam, hogy nekik így lesz a legjobb. Minden teliholdkor vérengző fenevaddá változtam, és elvesztettem a kontrollomat.

Hiába voltam ott, hiába tudtam mindenről, amit teszek, az ösztön mindig felülkerekedett. A legtöbb, amit tehettem, hogy próbáltam minél távolabb jutni a lakott területektől, hogy a többi ember biztonságban legyen.  De ez nem mindig segített. Öltem már embert, és ez minden kínnál jobban fájt. Égette a bensőm, mintha savat ittam volna, és mindent porcikámat árjárta. A bűntudat semmihez sem volt fogható, és tudtam, hogy a kezemhez tapadt vért semmivel sem moshatom le.

Aznap zuhogott az eső. Már napok óta esett, mintha el sem akart volna állni. A napokban gyakran lehetett hallani, hogy ez a furcsa időjárás már a globális felmelegedés következménye, mások viszont a világvége kezdő jeleinek gondolták az égszakadást. A szél végigszántott a bundámon, de egyáltalán nem zavart. Állapotom egyetlen pozitívuma az volt, hogy sosem fáztam.

A Hold fényesen ragyogott odafenn az égen, egészen világossá tette az éjszakát. Talán ezért is tartja mindenki olyan kísértetiesnek a teliholdat. Ezüstös fényének sugara elől semmi sem rejtőzhetett el, mindenhol ott volt a fényes árnyék, ami nyilvánvaló ellentétben állt a Nap meleg, arany ragyogásával.

Hangos vonyítás hasított a levegőbe, és csak néhány másodperc elteltével jöttem rá, hogy én voltam a hang forrása. Az efféle önkéntelen tevékenységek miatt rettegtem, mert észre sem vettem, mit teszek.

Ott álltam a park közepén, és féltem, hogy valaki rám talál. Elszámítottam magam. Nem volt időm elhagyni a várost az átalakulás előtt, és most retteghettem, hogy bántani fogok másokat. Futni kezdtem, mert minél hamarabb lakatlan területre kellett érnem a városon kívül. Négy lábam ütemes zaja a sárban, és a lihegésem volt az egyetlen zaj, ami az éj csendjét megtörte. Némán fohászkodtam, hogy senki ne kerüljön az utamba, mert tudtam, hogy a vérszomjam képtelen vagyok legyőzni. Eddig még egyszer sem sikerült.

De még végig sem gondoltam teljesen ezt, amikor hirtelen az egyik fa mögül előttem termett egy férfi. Magas volt, izmosnak látszott. A körvonalain kívül nem láttam sokat belőle még a holdfénynél sem. Tudtam, hogy ez bajt jelent. A szimatom máris érezte a friss hús illatát, a számban gyűlni kezdett a nyál, és halk morgás szakadt fel a bensőmből. Az ösztöneim kezdtek felülkerekedni. A tudatos énem próbált küzdeni, de közben mélyen belül már sírtam is, mert tudtam, nem fog sikerülni.

Aztán valószínűleg észrevette a világító szemeimet, vagy meghallotta a vicsorgást, mert hirtelen felém fordult. És akkor megláttam az arcát. Azokat a gyönyörű ajkakat, a szépen metszett, mégis férfias arcélt. De a legtökéletesebb a szeme volt. A szürke szempárban tükröződött az ezüstös holdfény, és most először éreztem szépnek a hold tündöklését.

Nem tűnt ijedtnek, inkább mintha érdeklődés csillogott volna a szemében. Gondolom, nem értette, mit keres egy farkas a parkban. Alig tudtam elhinni, ami ezután történt. Egyszer csak vége szakadt a morgásnak, nem vicsorítottam tovább, és újra a tudatos énem irányított. Tudtam, hogy ezen az éjszakán én győztem. A fenevad már nem tér vissza. Leültem, mintha csak egy kutya lennék, akit a gazdája erre utasított.

A férfi lassan közelebb merészkedett, és óvatosan felém nyújtotta a kezét. Finoman simogatni kezdte a fejem tetejét. Ennél jobb érzést már rég tapasztaltam. Valahonnan elővarázsolt egy szalámis szendvicset, és felém nyújtotta, mintha csak egy kóbor ebet akart volna megetetni, nem egy farkast. Én kiettem a húst a zsemléből, a többit pedig az orrommal félretoltam, jelezve, hogy azt nem kívánom megenni. Ő csak mosolygott, és egy tíz méterre álló padhoz sétált, majd leült.

Nem nézett hátra, hogy követem-e, de pontosan ezt tettem. Amikor leült a fejemet az ölébe hajtottam, és el sem hittem, hogy ilyen bizalmat érzek egy vadidegen iránt.

- Honnan jöttél, pajti? – kérdezte barátságosan, és közben megpaskolta az oldalam. – Brian vagyok.

Ezután több percig ültünk néma csendben, az idő csak telt, és mi csak ketten voltunk.

- Nem is tudod, milyen szerencsés vagy. Embernek lenni nehéz. Az emberek magányosak, nyomorultak, téged pedig valahol vár a falkád, akikhez hazamehetsz. Sosem leszel egyedül.

Még órákig mesélt magáról, az életéről, és közben végig simogatott, mintha a keze soha nem fáradna el. A Hold bevont minket ezüstös burkába, és olyan meghitt volt a hangulat, hogy el sem akartam hinni. Egyszer felemeltem a fejem, és a teliholdat bámultam. Most először nem éreztem a késztetést, hogy a fájdalmamat vonyítással adjam a Hold tudtára. Csak néztem, és a szívemet átjárta a melegség. Aztán a fejemet visszahajtottam az idegen ölébe, és tovább hallgattam. Valóban magányos lehetett, ha egy kóbor farkas volt az egyetlen, akivel megoszthatta, ami a lelkét nyomta.

Miközben mesélt, az idő szaladt, és lassan megjelentek a hajnal első sugarai. Éreztem, ahogy a testem rángatózni kezd, újra átjárt a megszokott fájdalom, de ezúttal jobban viseltem. Láttam, hogy Brian meglepődik. Először segíteni akart, de nem tehetett semmit. Épp nyúlt a mobiljáért, hogy állatorvost hívjon, amikor a farkas a végleg eltűnt.

Már nem volt sehol a bundás jószág, csak én álltam ott teljes valómban. Éreztem, hogy megtaláltam azt, akit nekem szánt a sors. Azt, aki társam lehet a magányban és a nehéz időkben. Az egyetlent, aki visszafoghatja a bennem szunnyadó fenevadat. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam a tekintetemmel megnyugtatni a halál sápadt férfit.

- Helló, Brian! – köszöntem. – Lupe vagyok.