Cinderelton - 5. rész

Cinderelton - 5. rész

Charlotte

Charlotte besétált a bálterembe, minden lépése hangosan koppant a padlón. Körülötte mindenki néma csöndben állt, a férfiak meghajoltak, a nők pedig pukedliztek előtte. A maszk ellenére – ahogyan számított is rá – mindenki felismerte. Az összes többi ember kiléte titok maradhatott, de a királyi családot még egy álarcos bálban is az őket megillető módon kellett bejelenteni.

Charlotte egyenesen a szülei trónjához sétált, a hivatalos eljárásnak megfelelően ő is pukedlizett, aztán amikor édesapja felállt és hozzá lépett, ő is felegyenesedett.

Aztán a király a bálozók felé fordult, intett, hogy felegyenesedhetnek.

– Örömmel tölt el, hogy ennyi emberrel megoszthatom ezt az örömteli ünnepet. Köszöntsük hát Charlotte hercegnőt tizennyolcadik születésnapja alkalmából!

Apja hangja most s határozottan zengett, mint mindig, amikor nyilvános beszédet tartott, de Charlotte jobban ismerte bárkinél, talán az édesanyja kivételével. Látta, hogy a szemében könny csillan, és látta a büszkeséget és a szeretetet is.

És abban a pillanatban minden félelme elszállt. Szinte alig hallotta, amikor a tömeg az ő nevét zengte, azt is csak homályosan érzékelte, hogy a poharukat emelték a tiszteletére. Csak az érdekelte, amit a szülei arcán látott, mert az mindennél többet jelentett számára.

Amikor a köszöntő véget ért, apja még folytatta:

– És a ma este folyamán még egy ünneplésre okot adó bejelentésre számíthatnak.

A tömeg sugdolózni kezdett, mert ezt nem lehetett félreértelmezni. Mindannyian pontosan tudták, hogy ez egy eljegyzést jelent, pontosabban az eljegyzést. Főleg a partiképes férfiak körében keltett nagy izgalmat a bejelentés, bár azért Charlotte látta, hogy egy-egy eladó sorban lévő lány elsápad a hírtől. Tökéletesen értette, miért. Ettől a pillanattól minden férfi figyelme kizárólagosan Charlotte-ra irányul majd, őt akarják majd elhalmozni bókjaikkal, a bátrabbak még talán csókjaikkal is.

Aztán Charlotte a sok kihívóan bámuló fiatalember között észrevett egy arcot, ami aztán el is tűnt. Csak egyetlen másodpercre látta a barna hajat, és a tiszta, mélybarna pillantást. Nem tudta volna megmagyarázni, mi ragadta meg annyira, hogy még percekig bámulta azt a pontot, ahol látta. Talán az, hogy nem úgy méregette, mint valami zsákmányt, mint a többi nemes úr. Szemében egyszerű kíváncsiságot és csodálatot látott.

A hercegnő többször is végignézte a tömeget, az ismeretlen arcot kereste, de nem járt sikerrel. Aztán már abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet. Mindenesetre nem volt ideje ezen gondolkozni, mert több agglegény is úgy értelmezte a gesztusait, hogy a megfelelő táncpartnert kereste a parketten álldogálók között. Elindultak hát felé, hogy övék lehessen az első tánc, és az első lehetőség, hogy megpróbálják elcsavarni a leendő uralkodó fejét.

– Egyetlen kaotikus éjszaka – suttogta magának Charlotte halkan. – Kezdődjék a férjvadászat!

Elton

Amikor Elton belépett a bálterembe, annyi mindent vett észre egyszerre, hogy szinte képtelen volt befogadni a látványt. A bálterem hatalmasabb volt, mint ahogy elképzelte a cselédlányok meséi alapján. A padló úgy csillogott, hogy az ember látta a saját tükörképét, ha nagyon odafigyelt. A falak mentén hosszú asztalok álltak, puncsos tállal, és székeket is betettek, bár ahogy Elton megjegyezte magában, főleg az idősebbek használták őket. Aki tehette, az mind a táncparketten volt, vagy egy kisebb csoporttal cseverészett.

Elton még soha nem látott ennyi színt egyszerre. Persze édesanyja is hordott színesebb ruhákat, de ő már évekkel ezelőtt meghalt. Azóta a lovászfiú jóformán csak a barna és szürke különböző árnyalataiban látta a világot, attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor néha beosont a parkba, és a virágokat nézegette, amelyekről édesanyja jutott eszébe. Bármilyen sok munka volt is kis viskójuk körül, az anyja mindig szakított időt a virágágyásaira.

A táncparkett pontosan olyan volt, mint egy óriási virágoskert. Volt ott mindenféle színű ruha: az élénk pitypangsárgától kezdve, a pipacspiroson keresztül a jácintkékig. És a színek nem korlátozódtak a hölgyek ruháira, a férfiak között is akadtak, akik merészebb színekbe bújtak. Egy horgas orrú nemes például spenótzöld felöltőt viselt, egy másik pedig orgonalilát.

Elton tekintete a táncoló párokról továbbszökkent, a következő pillanatban már a zenekart figyelte. Tízen voltak, mindegyik másik hangszerrel a kezében, és töretlenül játszották a táncolóknak a hol gyors, hol lassú dallamokat. Elton nem először hallott zenét. Apja egy-egy végigdolgozott nap után a nyári estéken néha kiült a ház elé, és furulyázni kezdett. Ilyenkor Elton mindig mellételepedett, és hallgatta a vidám zenét. Sokszor még édesanyja is kijött vacsorakészítés közben, és olyan szerelemmel nézte a férjét, mintha a furulyából szálló muzsika valamiféle csoda lenne.

Elton pontosan tudta, hogy ennek a zenének semmi köze ahhoz, amit édesapja akkor játszott, és annak ellenére, hogy nem értett a zenéhez, ő is hallotta, hogy ehhez képest apja tudása eltörpült. De valahogy mégis ugyanaz az érzés költözött a szívébe most is: melegség járta át, az egész világ szebbnek és jobbnak tűnt.

Aztán a zene hirtelen elhallgatott, Elton pedig csalódottan sóhajtott fel. Először nem értette, miért hagyták abba ilyen hirtelen, de aztán meghallotta, hogy bejelentették a királyi családot. Ekkor jött csak rá, hogy még egyszer sem nézett a trón felé. Azért jött ide, hogy egy pillantást vessen a hercegnőre, de annyira lefoglalta a bál pompája és a muzsika, hogy el is felejtette eredetei küldetését.

De miközben a király és a királyné besétáltak a terembe, és mindenki meghajolt – Elton is –, már pontosan emlékezett, miért is jött. Szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor rájött, hogy már csak néhány pillanat, és megláthatja az ország trónjának örökösét.

Aztán bejelentették a hercegnőt is, és amikor belépett, Elton lopva felemelte a fejét, hogy ránézhessen a lányra.

Pontosan tudta, hogy azt a képet, amit akkor látott, soha nem fogja elfelejteni. Soha életében nem látott még olyan gyönyörűt, mint a hercegnőt, aki besétált a terembe. Hosszú, szőke haja puha volt és fényes, hiába tűzték fel, egy-két rakoncátlan tincs kilógott itt-ott, de ez csak még szebbé és természetesebbé tette az arcát. Kék szemében büszkeség és dac csillogott, de ahogy Elton jobban ránézett, látta a bizonytalanságot és a félelmet is. A hercegnő karcsú nyakának ívét kék nyakék emelte ki, kecses alakjára pedig úgy simult rá a ruhája, mintha csak rá öntötték volna.

Aztán a lány a trónhoz sétált. Elton még mindig elhűlve bámulta, tátott szájjal, de egyszerűen képtelen volt magához térni. Hallotta, hogy a király beszélni kezd, és a tömeg dörmögéséből és suttogásából gondolta, hogy valami fontos hangozhatott el. Mégis képtelen volt felfogni, mi történik körülötte. Mintha a világ megdermedt volna, amikor a lány belépett.

Tudta, hogy teljesítette a célját, megnézte a hercegnőt. Azt is tudta, hogy mennie kellene, mert minél tovább marad, annál nagyobb az esélye, hogy rájönnek, ki is valójában. De képtelen volt elmozdulni, csak arra gondolt, hogy hadd nézze a tündöklő szépséget még egy percig, egy óráig. Úgy bámulta a lányt, mintha a látványából nyerné az életet, és ha elfordulna, azon nyomban holtan rogyna össze.

Aztán a kék szempár hirtelen megrebbent, és az övébe mélyedt. Csak egy pillanat volt, de Elton pontosan tudta, hogy a lány őt nézte. És ez hirtelen kijózanította. A hercegnő rájött, észrevette, hogy nem ide való! Azért nézett rá olyan áthatóan, még ha csak egy pillanatra is!

Elton hirtelen megmozdult, mint aki álomból ébredt, és megpróbált nyomtalanul elvegyülni a tömegben.